Figyelmeztetések, jellemzők: slash, durva nyelvezet, egy kis vérengzés. Szóval a szokásos.
Vihar vagy
II. rész
2011.
[január 05.]
Képtelen vagyok halandóból inni. A fogságban töltött évek után már a gondolatától is undorodom.
Emlékszem, mikor egy koszos, sötét szobában vártam a halált meztelenül, vérző sebekkel és betegen.
Emlékszem minden egyes harapás fájdalmára.
Emlékszem, hányszor könyörögtem segítségért, ahogyan arra is, hogy soha nem hallgattak meg.
És nem akarom, hogy bárkinek is át kelljen élnie ezt miattam.
Alexander finomkodva baráti találkozóknak nevezte a szerda esti összejöveteleket. Minden héten ugyanaz a tortúra; valamelyik gazdag seggfej kedvességet színlelve vendégül látja a többi gazdag seggfejet, hogy aztán egy kellemes beszélgetés során párszor burkoltan megfenyegessék egymást. Önként vállaltam, hogy jelenlétemmel emelem az esemény fényét. Gyűlöltem minden egyes másodpercét, de így megmutathattam Alexandernek, hogy igenis fejlődöm és igyekszem a kedvében járni.
Roland volt az egyetlen, akinek a közelében nem bírtam visszafogni magam. Szerencsére rengeteget utazott, így ritkán csatlakozott a nyomorultak köréhez, olyankor viszont Alexander gyakran kénytelen volt udvarias műmosollyal az arcán, szabadkozva kirángatni engem az utcára, mielőtt feldarabolnám a pasast.
- Biztos vagy benne, hogy menni akarsz? – kérdezte Alexander már legalább ötödszörre. – Mondhatom azt, hogy sok a munkám, és mégsem érek rá.
- Viselkedni fogok – bizonygattam. – Ezúttal tényleg.
- Legutóbb is ezt mondtad.
- És azelőtt is – bólintottam. – Egyszer csak összejön, nem?
Beültünk a kocsiba, figyeltem, ahogy Alexander ingerülten letörölt valami porszemet a kormányról, amit rajta kívül senki sem vett volna észre. Minden egyes használat után lemosta és kitakarította az autót, feleslegesen precíz munkát végezve. Inkább meg sem említettem neki, hogy annak idején én legfeljebb akkor gondolkodtam el a takarításon, mikor az Escalade már ki sem látszott a mocsokból.
Egy szót sem szóltunk egymáshoz az úton. Túlságosan ideges voltam a beszélgetéshez, Alexander pedig szeretett csendesen, a gondolataiba merülve vezetni. Azzal vigasztaltam magam, hogy ez a rémálom hamarosan véget ér, és akkor messzire megyek, soha nem térek vissza. Elfelejtem Alexandert, elfelejtem Rolandot, elfelejtem az egész nyomorult életemet.
Amikor megérkeztünk, Alexander újra felmondatta velem a játékszabályokat. Elismételtem mindent, amit elvárt tőlem, még a gúnyolódást is sikerült mellőznöm. Büszke voltam az önuralmamra.
Gero kijött elénk, megjátszott szívélyességgel üdvözölt bennünket. Őt utáltam legkevésbé Alexander állítólagos barátai közül; megtanultuk elviselni egymást, legutóbb már a könyvtárába is elvezetett, ahol egy kicsit egyedül lehettem, majd mikor visszajött értem, beszélgettünk a német költőkről, és szinte már elmúlt a késztetés, hogy darabokra zúzzam a koponyáját.
- André megint késik? – kérdezte Alexander, ahogy végighaladtunk a hólepte kerten.
- Talán nem is jön – felelte Gero. – Beauchene bonyolult eset, szerintem még mindig nem egyeztek meg.
- Mondtam már neki, hogy Beauchene-t hagyja rám!
Megálltam a rusnya, ágaskodó lovat ábrázoló szobornál. Nekitámaszkodtam, és rágyújtottam; segített ellazulni. Jó lenne üvöltözés és verekedés nélkül átvészelni az éjszakát. Alexander megtorpant az ajtóban, visszafordult, engem keresett a tekintetével. Intettem neki, mire bólintott, és követte Gerót.
- Csak nem az új fiú?
Fel sem tűnt, hogy társaságom akadt. Úgy tettem, mint aki nem hallja az unott női hangot, a kovácsoltvas kaput bámultam, és gondolatban már át is ugrottam felette, hogy hazáig rohanjak. Mióta Miller Moszkvába utazott, legalább a szobám magányában jutott nekem egy kis nyugalom.
- Heidi vagyok.
Felsóhajtottam. Miért olyan kurva nehéz felfogni, hogy nincs kedvem beszélgetni? Felé fordultam, hogy elküldjem a fenébe, de amint megláttam őt, el is vetettem az ötletet. Heidi kibaszott vonzó volt; mintha az általam megálmodott tökéletes nő állt volna előttem. Mióta visszarángattak Berlinbe, talán először nekem is szerencsém lehet.
- Ezt a nagy csendet vehetem bóknak? Ennyire lenyűgöző lennék?
- Azért ne szállj el magadtól. Lysander vagyok.
- Tudom. Sok szépet hallottam már rólad.
- Akkor máris többet tudsz rólam, mint én.
- Ilyen gyorsan még soha senkit sem utáltak meg. Kíváncsi voltam rá, hogy tényleg olyan kibírhatatlan vagy-e, mint ahogy mesélik.
- Még annál is rosszabb.
- Csodás. El sem tudod képzelni, mióta várok valakire, aki hajlandó szembeszállni a bandával.
- Te miért nem teszed? – kérdeztem, mire elfintorodott.
- Mert engem be sem engednek. Ez itt a nagyfiúk játszótere.
- Szívesen közvetítem a gondolataidat – ajánlottam, mire elvigyorodott.
- Milyen kár!
- Mi? – vontam össze a szemöldökömet értetlenül.
- Hogy meleg vagy.
Megölöm Alexandert. Bemegyek, és az összes nyomorult barátja szeme láttára szétszaggatom.
- Nem vagyok meleg – mondtam lassan, magamat nyugtatgatva. – Sosem vonzódtam férfiakhoz.
- Férjed van – jegyezte meg Heidi.
- Ez egy hosszú, kínos és fájdalmas történet. Dolgozom a váláson.
- Végre valami jó hír. – Megsimogatta a karomat. – Rúgd seggbe őket a nevemben is!
Ennyit megígérhettem neki.
*
Hatalmas vita folyt valami fegyvercsempészről, Beauchene kémeiről és André kérdéses döntéseiről. Leginkább akkor figyeltem, mikor Alexander beszélt; olyan meggyőzően adta elő a legabszurdabb hazugságait, hogy még én is hittem neki egészen addig, míg egyszer a kocsiban meg nem súgta, hogy szeret kitalálni dolgokat, és jó párszor kibaszott már az állítólagos barátaival. Valamiért azonban egyikük sem panaszkodott vagy próbált meg bosszút állni.
- André támadást tervez – mondta Alexander. – Mióta Beauchene megölette Marvin Rosenfeldet, és a Tanács nem volt hajlandó foglalkozni vele, felvette a kapcsolatot Millerrel és Isayah Géroux-val…
- André egy idióta – közölte Roland, miközben elővett egy újabb szál cigit.
- Olyankor mindenképp, mikor nincs itt – bólogattam, mire csak egy fölényes mosolyt kaptam válaszul.
- Gero, kölcsönvehetem az egyik lányt? – fordult a házigazda felé, aki bizonytalanul harapott az ajkába.
- Erről már beszéltünk, Roland. – Alexander továbbra is higgadtan beszélt, én viszont már a torkának akartam ugrani.
Mióta az a seggfej felfedezte, mennyire feldühít, ha előttem esik neki valamelyik halandónak, minden lehetőséget megragadott, hogy ezzel kínozzon. Felállt, mire a falnál ülő lányok összerezzentek. Megragadta a hozzá legközelebb állót, leszaggatta róla a blúzát; harapásnyomokkal teli, véraláfutásoktól sötétlő mellkast fedett fel. Egyértelműen nem Gero műve. Felpattantam én is.
- Akkor is ugyanazt mondtam, mint amit most fogok. Nem én tehetek róla, hogy Lysander ilyen gyenge idegzetű. Ha nem tetszik neki, ahogyan iszom, menjen ki!
- Igazad van. – Alexander odadobta nekem a kulcsot. – Lysander, kérlek, szállj be a kocsiba!
- Ennyi? – háborogtam. – Hagyod, hogy…
- Azt mondtam, szállj be a kocsiba! – ismételte el lassabban, fenyegetően. Volt valami a pillantásában, ami azt sugallta, jobb engedelmeskedni neki.
- Megyek már – sziszegtem.
Bebasztam magam mögött az ajtót, végigrohantam a kerten, majd bevágódtam az autóba, és igyekeztem leküzdeni a késztetést, hogy kiverjem az ablakot. Pár perccel később Alexander csatlakozott hozzám. Könyékig véres volt és rohadtul dühösnek tűnt. Tudtam jól, hogy ilyenkor nem érdemes piszkálni, de épp jobban gyűlöltem őt a szokásosnál, így nem bírtam visszafogni magam.
- Baszd meg – mordultam rá, ahogy nagy lendülettel kitolatott.
- Ne kezdjük ezt megint, Lysander!
- Miért olyan fontos ez pár idióta? – csattantam fel. – Miért jó az nekem, ha el tudom viselni őket? Ne tagadd, te is kurvára utálod mindet! És mi a fasztól vagy véres? Te is beálltál a sorba?
Alexander olyan erővel taposott a fékbe, hogy kis híján megfejeltem a szélvédőt. Görcsösen markolta a kormányt, nem nézett rám; gyanítottam, hogy nem sok választja el őt attól, hogy agyonüssön.
- Ülj a helyemre – szólalt meg végül. – Vezess haza!
- És te?
- Sétálok egyet.
Ahogy elváltunk, már sejtettem, hogy egy darabig nem látom majd őt.
[január 10.]
Soha nem lesz vége.
Lukas megpróbált elmenekülni, de a nyakánál fogva visszarántottam. Szánalmasan vergődött, az ujjaimat feszegette a torkán, folytak a könnyei. Megérdemelte a fájdalmat. Egy végtelenül egyszerű feladatot sem lehetett rábízni, elég volt a faszságaiból. Andrew nem mert segíteni neki; a falhoz lapulva figyelt minket.
- Utolsó kívánság? – szorongattam meg Lukas nyakát. – Nem mintha érdekelne…
- Lysander, mit művelsz? – dörrent rám Alexander. Mostanában rászokott, hogy a legrosszabb időpontban bukkan fel a semmiből. Idegesítő seggfej.
- Nem látod? – fordultam felé. Lukas botladozva követett. – Lecserélem a személyzetet.
- Engedd el! Azonnal.
- Fogd be, Rhode, ez nem a te dolgod! Megparancsoltam neki, hogy vigyázzon Rhydianre, erre elveszítette…
- Lysander…
- Ne szólíts így! – üvöltöttem.
- Ez a neved – mondta Alexander. – Rhydian pedig már majdnem egy éve halott.
Rhydian meghalt, én pedig régóta tudtam erről. Teljesen összezavarodtam. Kavargó, homályos emlékeimben kutatva igyekeztem kitalálni, hogy mi történt és ki vagyok. Elengedtem Lukast, aki nyöszörögve borult a padlóra. Motyogtam valami bocsánatkérésfélét.
- Gyere velem!
Alexander a szobájába vezetett, leültünk egymással szemben, és újra átvettünk mindent, ami Lysander Deakinhez kapcsolódik.
- Miért vagy ennyire türelmes velem? – kérdeztem. – Kétlem, hogy más teremtők is ennyi mindent eltűrnek.
- Tényleg tudni akarod a választ?
- Nem. Hülyeség volt felhozni.
Alexander szomorúan elmosolyodott. Akkor mindennél jobban gyűlölni akartam őt.
[január 28.]
A nevem Lysander Deakin. (Legalábbis nagyon remélem. Erre emlékszem.)
Szar ember voltam, rémes dolgokat tettem, most pedig bűnhődöm. Hiába is küzdenék ellene, ez a sorsom. Ideje viselni a következményeket.
Egyre erősödő fájdalmaim voltak a szomjúságtól. Mindig kidobtam a vért, amit Alexander hozott nekem; bármennyire is kívántam, nem bírtam meginni. Az első néhány hónap még nem jelentett gondot, mostanra viszont már legyengültem, a maradék életkedvem is elveszett, csak annyit akartam, hogy mindenki hagyjon végre békén. A szabadulás sem érdekelt többé. A nagy lehetőségem valószínűleg sosem volt több egy kibaszott átverésnél. Akárhogy viselkedem, örökké fogoly maradok.
Alexander öt napra elutazott; megszállottan üldözte ezt a Beauchene nevű fickót. Elmondta, miért, de nem figyeltem rá. Alig vártam, hogy becsukódjon mögötte az ajtó, és visszahúzódhassak a szobámba. Rajta kívül senki sem zaklatott; Lukas még mindig rohadtul félt tőlem, Andrew pedig leszarta, hogy mi van velem. Kiélveztem a nyugalmat, míg tartott.
Alig érzékeltem az idő múlását; az egyik pillanatban még örültem a magánynak, a másikban pedig Alexander idegesítő képe megint a látóterembe került.
- Kijönnél egy kicsit? Beszélni szeretnék veled.
- Itt nem jó? – morogtam. – Nincs kedvem megmozdulni.
- Kinn várlak.
- Hogy basznád meg…
Nagy nehezen felkeltem, kibotorkáltam a szobámból, és lerogytam az első fotelbe, amit találtam. Alexander ismét bevetette azt az átkozott, kutakodó pillantást; inkább elfordultam, a festményeket bámultam a falon.
- Fáradtnak tűnsz.
- Nem alszom. – Azt már rég megtanultam, hogy nincs értelme hazudni, ez a rohadék mindenképp kiszedi belőlem az igazságot.
- Miért?
Aggódott. Ezt gyűlöltem a leginkább; tényleg érdekelte a válaszom, ráadásul amilyen elcseszett idióta, még segíteni is akart… mintha rajtam lehetne. A haraggal, megvetéssel könnyen megbirkózom, azt megérdemlem, elfogadom. Ezzel viszont nem tudtam mit kezdeni. Nincs értelme törődni velem. Mikor hagyja végre abba?
- Lysander? – szólongatott lágyan. Továbbra sem feleltem. – Megint a rémálmok?
Bólintottam. Kis híján elsírtam magam előtte. Ingerülten dörzsöltem az arcomat.
Ha lehunytam a szemem, Rhydiant láttam kiszolgáltatottan, véresen, megtörten, én pedig mindig ugyanazzal a beteges örömmel nyugtáztam a szenvedését. Rémülten, zavarodottan ébredtem, undorodtam magamtól, zihálva-öklendezve borultam a padlóra, mindennél jobban vágytam a halálra, és az egész kezdődött elölről, mikor legközelebb elaludtam. Erre pedig kurvára nem volt szükségem.
- Innod kell.
- Nem megy.
- Ez csak rosszabb lesz. – Alexander leguggolt elém; kénytelen voltam a szemébe nézni. – Nem fogsz meghalni, de hamarosan mozdulni sem lesz erőd. Csak te maradsz majd és az emlékeid. Kétlem, hogy ezt szeretnéd.
- Találkoztál már olyannal, mint én? – suttogtam. – Még a vámpírlétet is sikerül elbasznom. Mindegy, hogy tasakban vagy visítozó halandóban jön, képtelen vagyok inni.
Már az sem érdekelt, mikor és hogyan jött rá, mi a bajom. Csak arra vártam, hogy végre elfogyjon a türelme. Delgado látta, ahogy Alexander egyetlen mozdulattal darabokra zúzta egy nála jóval idősebb vámpír koponyáját, mert nem tetszett neki a mondanivalója. Furcsa érzés volt irigyelni őt.
- Gondolkodtam ezen hazafelé jövet…
- Faszom kivan a gondolataiddal.
- Nem a legjobb megoldás, de egyelőre nincs más ötletem. – Néhány másodpercre eltűnt, hogy aztán egy méretes tőrrel térjen vissza. Megvágta a karját. - Így megfelel?
- Abban reménykedtem, hogy én leszek felszabdalva.
- Próbáld meg!
Vonakodva letöröltem egy kis vért a mutatóujjammal, kiérdemelve egy rosszalló pillantást.
- Mi van?
- A száddal.
- Lófaszt! Nem érek hozzád a számmal.
- Dehogynem. Ideje erőfeszítéseket tenni, Lysander. A te érdekedben.
- Muszáj? – fintorogtam, mire bólintott. Megrázkódtam. – Legalább lesz mire kiverned a héten.
Látszott rajta, hogy komolyan fontolgatott egy nevelő szándékkal elkövetett seggberúgást, valami viszont még mindig visszatartotta. Lassan, vonakodva odahajoltam hozzá, igyekeztem legyűrni az undort.
Ahogy hozzáértem, ösztönösen kaptam utána, két kézzel szorítottam a karját, fogaim a belémélyedtek, és nem sajnáltam. Enyhültek a fájdalmaim. Addig ittam, míg Alexander el nem lökött magától. Felvont szemöldökkel vizslatta szétmarcangolt karját. Három helyen haraptam meg. Egyikre sem emlékeztem.
- Azt hiszem, vissza kell térnünk az alapokhoz.
Megtöröltem a számat.
- Te akartad. Egyébként rá is kényszeríthettél volna, hogy igyak valakiből.
- Megtehettem volna – vont vállat -, de a parancsok csak addig tartanak, míg el nem engedlek. Esetleg míg meg nem halok. Utána pedig minden olyan lesz, mint a legelején. Mondtam már, hogy szeretném, ha nélkülem is boldogulnál.
- Mi következik majd be hamarabb, a halálod vagy szabadulásom napja? Csak, hogy tisztázzuk.
Nem felelt.
[február 13.]
Minden megteszek, hogy jobban legyek, mégsem érzem, hogy bármi is változna. A rémálmok visszatérnek. A fájdalom nem múlik el.
Gyakran Rhydiant keresem, és Alexandernek minden alkalommal el kell mondania, hogy meghalt.
Egymás mellett ültünk egy étterem tetején, együtt utáltuk a világot. Heidi főleg azért találkozgatott velem, hogy bosszantsa Rolandot, engem pedig nem zavart a jelenléte, kivéve, ha cigit próbált lopni tőlem.
Rolandnak egyébként voltak nagyobb problémái is Heidi nyílt ellenszenvénél; állítólag pár hete nagyon csúnyán megsérült egy balesetben. Szerintem a baleset neve Alexander, csak ezt soha senki sem fogja kimondani. Egyre vadabb sztorik keringtek hiányzó végtagokról meg kivágott szemekről, Andrew szerint viszont sajnos még egyben van az a nyomorult. Az egyetlen dolog, amit sajnáltam, hogy én nem lehettem ott, mikor mindez történt.
- Próbáltam egy kis plusz infót szerezni rólad kevésbé elfogult személyektől – mondta Heidi.
- És? Ki vagyok?
- Fogalmam sincs. Léteztél egyáltalán, mielőtt hozzámentél Alexanderhez?
- Sosem mentem hozzá… - kezdtem bele ingerülten.
- Ja, tudom, az véletlen volt. Egy elég szerencsés véletlen – kacsintott rám.
- Az ott Roland? – mutattam az étterem előtt elbicegő alakra.
- Hol? – hajolt előrébb Heidi, mire gyorsan lelöktem őt a tetőről.
Elégedetten vigyorogva figyeltem, ahogy átfordult a levegőben, és könnyedén talpra érkezett. Utána ugrottam. Heidi azonnal meg is kísérelt rúgni, de elkaptam a lábát.
- Elszakadt a gatyám, te seggfej!
- Biztos vagyok benne, hogy a lovagod boldogan vesz tizenöt másikat.
- Miért is pazarolok rád ennyi időt?
- Mert teljesen elbűvöl a tökéletes jellemem, arról nem is beszélve, hogy kurva jól nézek ki, és mellettem te is egész elfogadhatónak tűnsz.
- Csak ezért a megszólalásért megérdemelnél egy orrtörést.
- Mi tart vissza?
Megcsókolt. Épp csak néhány másodpercet adott nekem, utána el is hátrált. Nem engedte, hogy visszahúzzam.
- Szeretném hinni, hogy nem vagy annyira elcseszett, mint amilyennek mutatod magad.
- Mi van, ha mégis?
- Azt ki fog derülni. Akkor pedig átrendezem az arcod, ne aggódj.
- Megnyugtattál. Holnap, ugyanitt?
- Holnapután. Rolandnál. – Meglepett arckifejezésemet látva gúnyosan felnevetett. – Mi a legrosszabb, ami történhet? Utánunk csoszog?
- Alexander megöl, ha megtudja.
- Majd kiengeszteled – vigyorgott rám.
- Tíz másodpercnyi előnyt adok. Használd ki. Futás.
[február 20.]
Alexander karján még mindig látszik a harapásom nyoma. Kezdem rosszul érezni magam miatta. Épp ezt nem akartam… még több sebhelyet hagyni magam után.
- Jövő héten Atlantába utazom. Szeretnél jönni?
- Tényleg van választásom vagy csak udvarias próbálsz lenni?
Senki sem tud olyan intenzív érzelmeket átadni egyetlen pillantással, mint ahogy Alexander tette. Benne volt minden, amit tudatni akart velem: kurvára elege van, legszívesebben a falba verné a fejemet, de még mindig van annyi önuralma, hogy ne tegye, és rohadtul ideje lenne ezt értékelnem.
- Kell színészkednem? – fogalmaztam át a kérdést.
- Nem.
- Ő is ott van, ugye? Rhydian. – Nagyot nyeltem. – Nem hiszem, hogy jó lenne…
- Ahogy gondolod.
[március 3.]
Többször is megpróbáltam elmenni Rhydianhez. A temető kapujához érve mindig visszafordultam… képtelen voltam továbbmenni. Gyűlölöm magamat érte. Ennyit sem tudok megtenni érte, most sem vagyok jobb, mint régen. Ugyanúgy cserbenhagyom.
Irigykedve figyeltem Alexandert, aki abban a pillanatban elaludt, ahogy az ágyra borult. Alig szóltunk egymáshoz, mióta két nappal ezelőtt megérkeztünk Atlantába. Teljesen lefoglalta a munkája, amiről nem óhajtott beszélni, engem pedig szabadon engedett azzal az utasítással, hogy csak akkor merészeljem zavarni őt, ha haldoklom, természetesen olyan finoman és udvariasan, ahogy csak tőlem telik.
Hamar megbántam, hogy meggondoltam magam. Rosszul voltam Atlantától. Minél hamarabb el akartam tűnni innen, így mikor Alexander emlékeztetett, hogy legalább egy hónapig maradunk, eljátszottam a gondolattal, hogy az utcán várom meg a napkeltét. Berlinben is épp elég nehéz volt megküzdeni az emlékeimmel, itt viszont csakis Rhydianre és a szüleimre tudtam gondolni.
Hajnalig járkáltam a városban. Eljutottam az iskolához is, ahová Rhydian járt; leültem a padra, ahol annak idején vártam rá, néztem a sötét, zárt ajtókat, és azt képzeltem, hogy egyszer csak megjelenik, idefut hozzám, és elkezd nyaggatni, hogy igazán elkísérhetném végre az egyik meccsére. Sosem mentem vele, ahogy a szar kifogásokból sem fogytam ki.
A szüleim háza helyén egy üzlet volt. Először azt hittem, eltévesztettem az utcát, de minden annyira fájdalmasan ismerős volt; itt nőttem fel, és gyűlöltem a látványát. Undorodva figyeltem a hatalmas, villogó reklámtáblát és az embereket, akik teljes lelki nyugalommal vásárolgattak a helyen, ahol a szüleim meghaltak.
Mindig egyszerre értünk a lakáshoz Alexanderrel, onnantól pedig már többnyire ugyanaz volt a menetrend; ő hullafáradtan azonnal aludni ment, én pedig a rémálmoktól tartva inkább végig ébren maradtam, ide-oda ültem, a szemközti falat bámultam, és próbáltam másra koncentrálni… bármire, aminek nincs köze a családomhoz.
Meglepetten felvontam a szemöldököm, mikor Alexander alig félórányi alvás után felkelt, majd mellém telepedett a szőnyegre.
- Mi van?
- Nagyon feszült vagy – felelte halkan.
- Mit érdekel az téged?
- Én is érzem.
- Hülyeség volt idejönnöm.
Örültem a sötétségnek; legalább Alexander arcát nem kellett látnom. Valahogy mindig ennek az idiótának a közelében gyengültem el, ettől pedig csak még inkább utáltam őt is és magamat is. Nem mintha bármit is elrejthettem volna előle; az a kurva kötelék közöttünk állandóan leleplezett.
- Ha engednéd, hogy segítsek…
- Mikor fogod már fel végre, hogy rajtam nem lehet segíteni? Kurvára tudnám értékelni, ha békén hagynál!
Sokáig ültünk még egymás mellett teljesen szótlanul.
[március 4.]
Újabb sikertelen próbálkozás. Fel kéne adnom, és menekülni innen. Egyedül ehhez értek.
Alexander megint teljesen kimerülten tért vissza, de ahelyett, húzott volna pihenni, miután lekapcsolta a villanyt, inkább leült mellém. Ugyanoda, mint tegnap. Az idiótája legalább azt felérhetné ésszel, hogy neki mi a jó…
- Még mindig látszanak a harapásnyomok?
- Egy kicsit.
- Mondtam már, hogy sajnálom?
- Még nem.
- Jó, most sem fogom, de… nem így akartam. Tényleg nem.
- Elhiszem.
- Fogadni mernék, ha most egy ujjal meglöknélek, elborulnál a francba. Miért nem fekszel le?
- Semmiség. Jól vagyok.
- Tényleg?
Ő volt a gyorsabb; ahogy felé fordultam, hogy teszteljem az elméletemet, már el is lökött. Káromkodva visszatoltam magam ülő helyzetbe, Alexandernek meg volt pofája kiröhögni.
- Egyébként mit művelsz te éjjel, ami ennyire kikészít?
Azonnal elkomorodott; nem kellett oldalra néznem, hogy tudjam. Szinte áradt belőle a feszültség a kötelékünkön keresztül.
- Minél kevesebbet tudsz, annál jobb – mondta végül.
- Melyikünknek?
- Nekem.
- Miért is?
- Mert féltelek. Téged pedig egyáltalán nem érdekel, mibe keveredsz.
- Elég szar hazugságot agyaltam már ki ahhoz, hogy egyből felismerjem őket, szóval ne erőlködj. Csak mondd, hogy fogjam be, mert semmi közöm hozzá, és már el is van intézve.
- Miért nem hiszel nekem?
- Mert nem akarok – feleltem az igazságnak megfelelően.
- Elképesztő – mormolta, és hátradőlt.
- Mondtam én, hogy felborulsz! – Csend. – Alexander? Ez gyors volt.
Megérintettem a karját. Lassan végighúztam az ujjaimat a sebhelyeken, elértem egészen a csuklójáig.
- Talán tényleg bocsánatot kellett volna kérnem.
[március 5.]
Alig akarom elhinni, hogy szinte már hiányzik Berlin a rengeteg idiótával, akit hátrahagytam. Bárhol jobb lenne, mint itt.
A temető kapujánál állt, ahol mindig visszafordultam, kezében egy csokor fehér virágot tartott. Ugyanolyan volt, mint régen; maga a megtestesült béke, elfogadás. Bármennyire is akartam, Aloist sosem tudtam gyűlölni, éppen ezért tartottam tőle. Eleget ártottam már neki. Lassan hátrálni kezdtem, magamban imádkozva, hogy ne vegyen észre.
- Reméltem, hogy megint eljössz.
Erről ennyit.
- Szóval utánam leskelődsz? Nincs jobb dolgod?
- Úgy tűnik – mosolyodott el szelíden. Egyre csak nőtt bennem a vágy, hogy megüssem. – Voltál már nála?
- Még nem.
- Velem tartasz?
- Muszáj?
Kelletlenül követtem őt. Azt hittem, Rhydiant a szüleim közelébe temették, de Alois teljesen más irányba indult. Ezek szerint egyedül legfeljebb kurvára eltévedtem volna. Amikor megérkeztünk, egy ideig nem néztem fel. Mindez túlságosan valós volt… végleges. Ideje elengednem őt, örökre búcsút venni.
- Hogy vagy? – kérdezte Alois halkan.
- Ne érdekeljen.
Soha többé nem látom őt, nem hallom a hangját és nem mondhatom meg neki, mennyire sajnálom. Így utólag már annyira egyértelműnek tűnt, hogy mit és hogyan csesztem el; ha csak egyetlenegyszer Rhydiannel törődtem volna a nyomorult kis sérelmeim helyett, talán minden más lenne. Miért nem voltam képes erre?
- Mennem kell – suttogtam.
- Várj még! – nyúlt utánam Alois, de nem hagytam, hogy hozzám érjen.
- Tudom, mire készülsz! Ha még egyszer meg mered próbálni, eltöröm a kezed!
Komolyan vette a fenyegetést. Már a találkozásunkkor tartott tőlem, ez pedig szinte rettegéssé erősödött, de alig látszott az arcán. Daniel mellett megedződött.
- Csak segíteni szeretnék.
- Nem lehet.
- Miért mondod ezt?
- Mit akarsz, mégis mit mondjak? – csattantam fel. – Mit tegyek? Baszd meg, Alois, még azzal se tudnék mindent jóvátenni, ha feltámaszthatnám a holtakat! Hiba volt idejönnöm.
- Ha végighallgatnál…
- Ami nem fog megtörténni – hátráltam tovább. – Ennyi elég volt.
- Lysander, kérlek! Egy percet adj!
- Ég veled, Alois! – Megpördültem, és menekültem a legközelebbi kijárat felé.
- Rhydian visszatér majd! – kiáltott utánam, ez pedig már megállított.
Lassan visszafordultam.
- Mi?
- Hajlandó vagy végre meghallgatni?
*
- Alexander, nem fogod elhinni…
Ahogy berontottam a lakásba, azonnal el is csendesedtem. Alexander, aki minden bizonnyal elaludt a fotelben, összerezzent a hangos belépőmre, és hunyorogva, zavartan nézett rám.
- Mi… mit nem hiszek el? – motyogta. Még azt sem sikerült eldöntenie, milyen nyelven teszi fel a kérdést; a mondat végül egy furcsa angol-német keverék lett. – Mennyi az idő?
- Mindjárt három – feleltem, és leguggoltam elé. – Hű, de szarul nézel ki… minden oké?
- Igen.
- Akkor miért érzek vérszagot?
- Már nem vérzem. Szóval? Mi történt?
Elmeséltem neki mindent, amit Alois mondott a démonokról, arról, hogy Rhydian visszajöhet és lehet még egy esélyem. Hosszú ideje először éreztem, hogy van értelme küzdeni. Jobb lehetek… jobbnak kell lennem érte.
Alexander fáradt mosollyal figyelte, ahogy egyre hevesebben és gyorsabban magyaráztam. Mikor befejeztem, sokáig nem szólt; kezdtem azt hinni, hogy menet közben elaludt vagy semmit sem fogott fel.
- Ez nagyszerű hír – mondta vontatott hangon.
- Ugye előre szólsz, ha épp meg tervezel halni?
- Mindenképp.
- Még mindig nem vagy hajlandó elárulni, mit művelsz? – kérdeztem, mire csak elfordította a fejét. – Egy idióta fasz vagy, tudod?
- Csak nem aggódsz?
- Magamért. Ha továbbra is titkolózol, akkor követni kezdelek. Ezt te sem akarhatod.
- Azt hiszed, olyan könnyű követni engem?
- Nos, Delgado több mint száz éven át figyelte Hayden minden lépését. Van tapasztalatom.
- Csak maradj ki ebből, rendben? – Túlságosan erőtlen volt a hangja ahhoz, hogy komolyan vegyem.
- Rohadtul nem tetszik ez nekem.
Hamar visszaaludt. A biztonság kedvéért egy ideig még a közelében maradtam; ha esetleg mégis meghalna, akkor előnyös minél hamarabb észrevenni.
[március 11.]
Láttam a sebeket, mikor átöltözött. Egyikünk sem hozza szóba.
Néha, anélkül, hogy felfognám, mit csinálok, végigtapogatom az összes sebhelyemet. Ha pedig legyőz a kimerültség, és épp a pincében töltött időszakról álmodom, szinte érzem, ahogy ég az összes harapásnyom.
A pasas a piásüvegekkel és poharakkal teli bárpultnak támaszkodott, és rohadt kitartóan bámulta Alexandert. A hely kék-fehér fényeiben leginkább egy hullára hasonlított. Egy hullára kifejezetten ütnivaló fejjel. Az én ötletem volt, hogy kikapcsolódásképp idejöjjünk, azóta pedig már százszor megbántam. A zenétől kezdve a füstös levegőig minden idegesített. Az idő múlásával egyre nőtt a késztetés, hogy valakit teljes erőből pofán rúgjak vagy legalább darabokra zúzzak néhány asztalt.
- Menj csak – mordultam Alexanderre, aki értetlenül összevonta a szemöldökét. – Nem vagyok vak, látom, hogy téged is érdekel az a fickó.
- Nincs szükségem az engedélyedre.
- Ettől függetlenül vártál rá. Na, indulj! Háromkor találkozunk a lakásnál?
- Ahogy akarod – felelte, de egy darabig még nem mozdul mellőlem, mintha arra várt volna, hogy meggondoljam magam.
Miután otthagytam Alexandert a hullaképű hódolójával, az este csak rosszabb lett. Zuhogott az eső, egyik szar társaságot követte a másik, éjfélkor pedig már az átázott ruháimat hajigáltam le a fürdőszobában, beletörődve, hogy ma semmi sem jött össze nekem. Zuhanyzás után felhívtam Heidit, hogy idegesítsem egy kicsit, nem sokkal később pedig Alexander is visszatért.
- Ez gyors volt – jegyeztem meg.
- Te mondod?
- Egyébként hogy nézett ki magának pont téged az a vízihulla? Úgy értem… nem nézel ki túlságosan buzisan.
- Túlságosan – ismételte Alexander színtelen hangon. – Egyébként ismerjük egymást, akkoriban találkoztam vele, mikor Haydennel és Anthonyval éltem Atlantában. Ő volt az első és az utolsó, aki valaha is visszautasított. Azóta legalább száz év eltelt, és úgy tűnt, ezúttal már érdeklődik irántam, szóval újra próbálkoztam… erre megint nemet mondott.
Alig bírtam visszatartani a nevetést; sosem láttam még így háborogni. Ennél sokkal nagyobb sértéseket viselt halál nyugodtan.
- Azért ne keseredj el – vigyorogtam rá. – Annál a pasasnál sokkal jobbat is tudnál szerezni.
- Nahát, ezt vehetem bóknak?
- Leszarom, minek veszed. Csak azt mondom, hogy az ütnivaló pofájú emberekre még egy egyéjszakás kaland erejéig sem érdemes időt pazarolni.
- És te? Találtál valakit?
- Fogalmazzunk úgy, hogy engem ennél azért lényegesen többször utasítottak már vissza, úgyhogy nem igazán visel meg.
- Hol rontottad el? Megszólaltál? – kérdezte, majd elugrott, mielőtt oldalba vághattam volna.
- Baszd meg.
- Pontosan erre gondoltam. – A szekrényhez lépett, kitárta az egyik ajtaját. – Nos, ha már egyikünknek sem jött össze…
- Nem fogunk dugni – vágtam közbe, mire hátralesett a válla felett, és gúnyosan elmosolyodott.
- Persze, hogy nem. Épp most mondtad, hogy jobbat érdemlek Chrisnél. Miért adnám lejjebb? – Elővett két poharat. – Megkóstolhatnánk Gero ajándékát.
- Álljunk meg egy kibaszott pillanatra! – pattantam fel. – Szerinted kettőnk közül az a… valami néz ki jobban?
Alexander addigra már magához vette a díszes piásüveget, és teletöltötte a poharakat. Olyan ártatlan képet vágott, hogy legszívesebben ráborítottam volna az asztalt.
- Azt hittem, örülni fogsz – vont vállat. – Így legalább biztosan nem vagy veszélyben.
- De… szóval… komolyan gondolod?
- Mikor lett ilyen fontos a véleményem? – kérdezett vissza. – Inkább igyál!
- Ez ugyanaz a szar, amitől tavaly belehánytam a szökőkútba?
- Nem – vágta rá Alexander, majd elbizonytalanodott. – Remélem, hogy nem.
- Mindjárt kiderül.
Eleinte nagy megfontoltan, lassan kortyolgattunk, majd az egész hirtelenjében átcsapott egy versenybe, hogy kinek sikerül hamarabb kiütnie magát. Végül Alexander magához vette a félig üres üveget, egy húzásra eltüntette a maradék piát, és kurva csalódottan konstatálta, hogy ez sem volt elég. Leült mellém a fotel karfájára, és hátrahajtotta fejét. Felsóhajtott.
- Olyan jó.
- Mi? – lestem fel rá. Ahogy mozdult, kis híján állba baszott a könyökével. – Vigyázz már, seggfej!
- Húsz percig csendben voltál.
- És? Máskor is előfordult már.
- Csendben voltál és senki sem sérült meg – pontosított.
- Szívesen – feleltem, mire ingerülten felmordult. – Na, most mi bajod?
Keserűen felnevetett. Volt valami ijesztő a hangjában; éreztem, hogy ideje abbahagyni a piszkálódást.
- Soroljam? – A szájához emelte az üres üveget, majd a falhoz vágta. – Nem te vagy az egyetlen, akinek rohadtul elege van, Lysander! Én is kurvára utállak téged, tudod? De az én felelősségem, hogy boldogulj vámpírként, de… egyszerűen tönkreteszel…
Talán életében először volt teljesen őszinte velem. Fél évvel ezelőtt talán még örültem volna neki, hogy ilyen állapotban láthatom, mostanra viszont már csak a bűntudat maradt. Tényleg sokat fejlődtem, mióta néha megfogadtam a tanácsait, bármit kértem, megkaptam, a régi barátaival szemben is habozás nélkül megvédett… Alexander tényleg igyekezett. Elérkezett a nagy pillanat; a végtelennek tűnő türelme elfogyott.
Felkelt, magára rángatta a kabátját. Értetlenül figyeltem.
- Most meg hová mész?
- Nem tudom.
- Nagyon szar ötlet – léptem oda hozzá. Megragadtam a karját; először megpróbált lerázni, végül azonban hagyta, hogy visszahúzzam. – Maradj itt, oké? Ha egyedül akarsz lenni, akkor majd én átmegyek a másik szobába… vagy kiülök a lépcsőházba. Te pedig… faszom tudja, gondolkodhatsz az életeden, ilyesmi.
A lépcsőházat választottam, hogy elkaphassam Alexandert, ha a pillanat hevében megint világgá akarna menni. Egy ideig hallgattam, ahogy odabenn járkált; hol a korláton ültem, hol az ajtó mellett, egyik sem volt túlságosan kényelmes hosszútávon. Párszor elaludtam, egyszer pedig leszaladtam az egyik szemeteshez hányni. Már teljesen elveszítettem az időérzékemet, mire Alexander kijött hozzám. Még mindig rettenetesen nézett ki.
- Sajnálom, Lysander. Nem lett volna szabad így viselkednem…
- Megértem – legyintettem.
- Eltúloztam a dolgokat. Nem utállak, csak néha nagyon felidegesítesz.
- Semmi gond, azt se bánom, ha tényleg utálsz. Kibírom.
- Nem akarom még inkább megnehezíteni az életed…
- Felejtsük el, jó? – Felé fordultam, igyekeztem minél komolyabbnak tűnni. – Csak egyetlen kérdésre válaszolj még.
- Igen?
- Tényleg, őszintén úgy gondolod, hogy az a vízihulla Chris jobban néz ki, mint én?
Alexander elvigyorodott.
- Dehogy.
- Szóval mégiscsak veszélyben vagyok?
- Ilyen szájszaggal biztos, hogy nem. – Az ajtó felé intett. – Menjünk be, jó?
Ahogy elhaladtam mellette, gyorsan az arcába fújtam. Grimaszolva hátrahőkölt.
- Visszavonom! Mégiscsak utállak – morogta, mire alaposan kinevettem.
Már nem gyűlöltem. Ez a gondolat pedig sokkal kevésbé volt ijesztő, mint amire számítottam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése