Vihar vagy - I. rész

Kisregényszerűség. Közvetlenül a Lidércfény eseményei után indul a történet, az epilógus előtt , főszerepben Lysander és Alexander. 

Figyelmeztetések, jellemzők: slash, durva nyelvezet, egy kis vérengzés.

Szóval a szokásos.

Vihar vagy

I. rész

2010.

[május 22.]

Mindenki Lysandernek szólít. Ez lenne az igazi nevem? 

Augusztusban leszek harminc… vagy novemberben háromszáztizenöt éves, de az is lehet, hogy egyik sem. 

Van egy húgom, Elena és egy öcsém, Rhydian. Vagy a szüleimet hívták így?

Fogoly vagyok Berlinben.  Alexander Rhode azt állítja, a férjem, pedig akkor láttam először, mikor elrabolt. 

Folyékonyan beszélek németül. Sosem tanultam. 

Az emlékeim olyan idegennek tűnnek. Fogalmam sincs, ki vagyok valójában.

Letettem a tollat, és hátradőltem a székben. Felettem kristálycsillár, körülöttem drága, antik bútorok, tökéletes rend, makulátlan tisztaság; szöges ellentéte a fejemben uralkodó káosznak. Az egyetlen érzés, amelyet teljes bizonyossággal a magaménak mondhattam, az a gyűlölet. Gyűlöltem ezt a helyet, gyűlöltem Alexander Rhode-ot, gyűlöltem a kiszolgáltatottságomat.

Én nem vagyok Alexander férje. Sosem egyeztem ebbe bele. Ugyan mi okom lett volna rá? Már a gondolat is undorral töltött el; egy férfi engem ne akarjon kisajátítani és fogdosni, tartogassa a gusztustalan hajlamait azokra, akik vevők rá.

Fogoly voltam, mindenki tudta, és senki sem segített, úgyhogy én sem kivételeztem, bárkivel találkoztam, végtelen megvetéssel kezeltem. Felőlem aztán felfordulhat az összes. Egyetlen esélyt adjon Alexander, csak egyetlenegyet, és porig égetem ezt a kibaszott börtönt. Azt külön élvezettel nézem majd, ahogy ő lángra kap. 

Napok óta nem hagyhattam el a szobát. Alexander talán azt hitte, ez büntetés számomra, valójában azonban sokkal jobb volt nekem egyedül.

Sokkal jobb.

Fel sem pillantottam, mikor kinyílt az ajtó, épp csak egy szánakozó mosolyt engedtem meg magamnak. Eddig bírtad nélkülem, Alexander Rhode? Te nyomorult féreg. 

- Lysander.

Nem reagáltam; volt egy olyan teóriám, hogy ő nevezett el Lysandernek, és nem szándékoztam megadni neki azt az örömöt, hogy hallgatok rá. Tovább bámultam a csillárt a plafonon, és igyekeztem még Alexander létezését is ignorálni. 

- Rhydian tegnap este meghalt. 

Rhydian. Rhydian. Rhydian.

A jegyzetemre lestem. „Van egy húgom, Elena és egy öcsém, Rhydian.” 

Szóval innen ismerős ez a név. Ambivalens érzések kavarogtak bennem a hallatán, végül a valahogyan idegennek ható, keserű utálkozás bizonyult a legerősebbnek, a szám pedig szinte öntudatlanul nyílt a válaszra.

- Megérdemelte. Remélem, a pokolban ég majd az idők végezetéig. 

Alexander szó nélkül otthagyott. 

Magamra maradtam az egyre zavarosabb, összegabalyodott emlékeimmel. Rhydian tényleg a testvérem volt? Mit tett ellenem, hogy ennyire gyűlölöm? 

Meg sem kérdeztem, mi történt vele.

[május 24.]

A nevem valószínűleg Lysander, néha mégis Delgado jön a számra. Utálom, hogy Alexander nem hazudott.

Fogalmam sincs, hány éves vagyok. (Hol vannak az irataim?)

Van egy öcsém, Rhydian.

Volt egy öcsém, Rhydian. Azt hiszem, elég rosszul alakult a kapcsolatunk. Vajon ő is gyűlölt engem? 

Fogoly vagyok Berlinben. Alexander Rhode a legelbaszottabb személy, akivel valaha találkoztam. 

Emlékszem a szüleim arcára. Vajon élnek még? 

Egy ideje már a vámpírok játékszere voltam, mire Alexanderhez kerültem. Ahogy a saját emlékeim kezdtek kiemelkedni a kavalkádból, lassan körvonalazódott, hogyan is jutottam idáig. Hazafelé tartottam az egyetemről, mikor elkapott egy vámpír, mert azt hitte, én vagyok Rhydian. Amikor rájött a tévedésre, egyszerűen csak átadott az egyik haverjának, ahogy a megunt holmitól szokás megszabadulni. Három hónapig élősködött rajtam a férfi, voltak olyan éjszakák, amikor háromszor-négyszer is megharapott. Emellé ráadásul egy degenerált faszkalap volt, aki szimplán azért éheztetett, mert nehezen sikeredett felfognia, hogy egy ember nem hetente háromszor eszik. A pincében tartott egy másik szerencsétlennel együtt, akit végül véletlenül megölt. Ezután majdnem egy teljes évet töltöttem a következő vámpírnál, egy igazi vesztes idiótánál, aki mindig rajtam vezette le a feszültséget. Sokat ordított, sírt és csapkodott. Egyszer megkíséreltem a szökést; büntetésből eltörte az egyik lábamat, hogy aztán ott zokogjon mellettem, míg én üvöltöttem a fájdalomtól. Tőle egy különc csoport vett el. Egymás közt adogattak; addigra már rég elfogyott az erőm, nem küzdöttem ellenük. Néhány hónap után nekik sem kellettem többé, és onnantól kezdve rövid időn belül rengeteg vámpír megkapott. Már csak a halált vártam. Ilyen szerencsém természetesen nem lehetett, helyette rám talált Alexander. Azt még nem tudtam pontosan felidézni, hogyan kerültem végül mellé Berlinbe, meddig maradtam nála, mielőtt szabadon távozhattam volna, az viszont élénken, fájdalmasan élt bennem, hogy mikor végre megszabadultam ezektől a parazitáktól, újra elfogtak, és ezúttal hosszú időre elveszítettem az uralmamat a sorsom felett. A testem felett. Az elmém felett. 

Alexander hálát vár tőlem azért, ami annak idején történt? Úgy érzi, tartozom neki, amiért a kérésem nélkül megmentett? Rábaszott, mert az biztos, hogy én nem borulok térdre előtte. Semmivel sem jobb, mint a többi vérszívó féreg. 

Nem vagyok Alexander Rhode férje. Sosem fogom ezt elismerni, inkább meghalok vagy az idők végezetéig ebben a szobában ülök. Nem fogok behódolni. 

Soha. 

Nem számít, hányszor jön be hozzám, mennyire próbál kedvesnek és megértőnek tűnni, ő az ellenségem. 

Mikor tehetetlen haragomban nekiestem a berendezésnek, újra megjelent, mintha csak erre a pillanatra várt volna, valami jó kis kifogásra, hogy idetolja a képét. Nem jött közel hozzám, mégis úgy tűnt, fölém magasodik. Rosszallón nézett végig a felforduláson, azonban mikor megszólalt, a hangja lágy maradt. 

- Ez most mire volt jó? 

- Nos, a te fejed nem volt itt, hogy szétverjem, valami mást kellett kerítenem helyette. 

- Most itt van – jegyezte meg felháborítóan nyugodtan.

A nyitva hagyott ajtót bámultam a háta mögött. Már a küszöbig eljutni is nagy teljesítmény lett volna, ez azonban nem tartott vissza. Nekilendültem, Alexander pedig könnyedén elkapott, és visszalökött. Úgy döntöttem, élek a lehetőséggel; már nem az ajtót igyekeztem elérni, hanem fájdalmat akartam okozni annak a nyomorultnak. Ütöttem, ahol csak értem, olyan erősen, amennyire csak bírtam. Ő változtatott át, egyetlen szavába került volna, hogy leállítson és teljesen védtelenné tegyen, ez az agyatlan élőhalott viszont csak védekezett, hagyta, hogy rajta töltsem ki a haragomat. Néhányszor sikerült eltalálnom, néhol felszaggattam a bőrét, a vérszag megtöltötte az orromat, elvette a maradék önuralmamat is. Sok időbe telt, mire lecsillapodtam. Alexander kivárta. 

Azt akartam, hogy meghaljon. 

Az ágyhoz botorkáltam, és leültem. Egész testemben remegtem, sajgó, véres öklömet bámultam. 

- Meddig… - Elcsuklott a hangom. Igyekeztem összeszedni magam; nehogy azt lássa ez a rohadék, hogy gyengülök. – Meddig akarsz itt tartani engem? 

- Amíg készen nem állsz.

- Mire? Hogy az aranyos, engedelmes kis ribancod legyek? – köptem megvetően. – Akkor akár végezhetsz is velem, mert ez nem fog megtörténni.

- Nem erre gondoltam – felelte Alexander azzal az irritáló türelmével. – Veszélyes lenne számodra a világ úgy, hogy fogalmad sincs, ki vagy és mi történt veled. 

- Pontosan tudom, hogy mi történt velem! – csattantam fel. – Egyik pszichopatától a másikhoz kerültem. Tényleg, sokkal otthonosabb itt várni a halált, mint máshol. Köszönöm szépen, Alexander! Ezt akartad hallani, ugye? Köszönöm, hogy ilyen elbaszott szörnyeteget csináltál belőlem! Most már aztán tényleg kurva jó nekem… hogy rohadnál meg…

- Lysander…

Hallottam a finom, óvatos léptek zaját, és a torkomat szorongató fájdalom és kétségbeesés azonnal visszaváltozott lángoló haraggá és gyűlöletté. 

- Ne gyere a közelembe! – sziszegtem. – Tűnj innen! 

Mit képzel ez magáról? Mit képzel? 

Alexander felsóhajtott, és kihátrált a szobából. Hosszú perceken át meredtem a bezárt ajtóra.

[május 28.]

A nevem Lysander Delgado Deakin.

Vámpír vagyok. Talán ez a büntetésem, amiért nem voltam igazán jó ember? Biztosan elkövettem valamiféle gigantikus faszságot, másképp nem jutottam volna idáig. 

Sokat gondolok Rhydianre. Emlékszem, hogy gyakran vigyáztam rá, mikor még kicsi volt. Akkor volt a legaranyosabb, mikor még nem tudott beszélni. 

Már kezdem elfelejteni, milyen az élet szabadon. 

Megszállt egy démon. Hónapokon keresztül irányított engem. Hiába próbálok visszaemlékezni, mit művelt, nem megy. 

Annyit tudok, hogy ő juttatott engem vissza Alexanderhez, akitől a jelek szerint soha nem fogok megszabadulni. Miért nem hagytak itt nekem egy karót, hogy szíven döfhessem magam? 

Mindig haragudtam valamiért Rhydianre. A szigorú szabályok rá sosem vonatkoztak, őt úgy fogadták el, amilyen volt: szétszórtan, fegyelmezetlenül, tökéletlenül. Irigyeltem a szabadságát; engem a legapróbb hibáért is megbüntettek, példát kellett mutatnom, precíznek, maximalistának kellett lennem, csakis a legjobb egyetemre jelentkezhettem, a tökéletes eredmények pedig természetesnek számítottak, nem pedig olyasvalaminek, amiért legalább valami minimális dicséret járna. Gyerekesen megsértődtem Rhydianre, aki nem igazán tehetett a helyzetéről; mindig találtam valamit, amiért lecseszhettem őt, ennek ellenére nagyon sokáig kitartott mellettem. Tizenhat-tizenhét éves lehetett, mikor végleg tönkrement a kapcsolat. Történt akkor valami fontos, amit nem tudtam felidézni. 

Napokon át gondolkodtam, hogy mit tettem, amivel végül elűztem magamtól Rhydiant. 

Miért csináltam ilyet egyáltalán? Emlékeztem rá, hogy minden hülyesége ellenére szerettem őt, csak nehezemre esett kimutatni. 

Találkoztam vele később? 

A válasz hirtelen jött, könnyedén, mindent elsöprő erővel. Igen, találkoztunk. Méghozzá itt, Berlinben. Én hoztam ide… pontosabban Delgado. 

A szívem vadul ostromolta a mellkasomat, az emlékek pedig megállíthatatlanul törtek felszínre, és minél többet tudtam, annál inkább azt kívántam, bárcsak örökre elfelejthetném az egész életemet. 

Tényleg egy szörnyeteg vagyok.

Megerőszakoltam őt. Többször is. Már a látványomtól elfogta rettegés, könyörgött nekem, sírt, mindent beborított a vér… engem pedig nem érdekelt. Megtettem újra és újra. A saját öcsémmel. 

Rhydiannel, akit szerettem.

Rhydiannel, aki nem érdemelte meg ezt. 

Soha nem undorodtam még ennyire magamtól. Feltört belőlem a zokogás. Már az sem érdekelt, hogy Alexander hallott engem… sőt, az egész kibaszott személyzete is engem hallgatott. Teljesen mindegy volt már. 

Ezúttal senki sem jött be hozzám.

[június 5.]

Nem számít.

Hozzászoktam a sötétséghez. Egy ideje már nem kapcsoltam villanyt… ami azt illeti, egy ideje már nem is csináltam semmit. Feküdtem és álmodtam, sodródtam a képekkel, rezignáltan hagytam, hogy elszálljon belőlem az erő. Elengedtem az egészet. Nem voltam többé Ferus Delgado, ahogyan nem voltam többé Lysander Deakin sem. 

Kívülállóként, hidegen szemléltem akaratlanul összefonódott életünket. 

Újra összemosódtak az emlékek, talán akkor sem tudtam volna szétválogatni őket, ha tényleg akartam volna. 

Árnyak gyűltek körém, rólam beszéltek, megérintették az arcomat, majd elvakított a fény. Összeszorítottam a szemem, és halkan nyöszörögtem. Folytatódott a suttogás körülöttem.

- Ilyet még nem láttam. 

- Én sem. Haldoklik?

- Még nem – Hűvös érintés a homlokomon. – Nagyon legyengült. Szüksége van rád, Alexander. Te vagy a teremtője. 

Az Alexander iránt érzett lángoló gyűlöletem is távoli, álomszerű emlékké halványult. Lázadtam, tiltakoztam volna, de túlságosan megterhelőnek bizonyult. Annyit tudtam, hogy a homlokomat fogdosó árnyék tévedett; nekem már semmire sem volt szükségem. Legfeljebb nyugalomra. Az sok mindent megkönnyítene. 

- Mit tehetek érte? 

- Egyelőre csak maradj vele! Én beszélek Gretával. Ő jóval tapasztaltabb nálam, talán találkozott már hasonló esettel. 

- Köszönöm.

Alexander leült mellém. Éreztem egy kis késztetést arra, hogy távolabb húzódjak, de mozdulni sem bírtam. Nem nyúlt hozzám, nem szólt semmit. A valóság egyre távolabbra szökött előlem, és végül semmi sem maradt nekem.

[június 9.]

Lysandernek szólítanak. Nincs más választásom, mint elfogadni ezt, mert fogalmam sincs, mi lehet az eredeti nevem. 

A szüleim néhány éve meghaltak. Vagy néhány évszázada? 

Az egyetlen biztos pont az életemben, hogy gyűlölöm Alexander Rhode-ot. Ebbe kapaszkodom, mert semmi másom nem maradt.

Alexander rászokott, hogy iszonyatosan sok időt tölt velem. Azzal az ürüggyel jött nekem, hogy segíteni akar, azonban legalább olyan szánalmasan hazudik, mint amekkora utolsó, nyomorult seggfej.  Ha tényleg segíteni akarna, elengedne vagy hagyna meghalni. Mikor már visszanyertem az erőmet, és képes voltam küzdeni ellene, megtiltottam neki, hogy leüljön mellém. Maradjon csak távol, álljon az ajtóban vagy a falnál, ha már annyira ragaszkodik ahhoz, hogy az ő idióta fejét kelljen bámulnom. Féltem tőle, hogy kihasználja a kiszolgáltatott helyzetemet. Az olyanoktól, mint ő, ez simán kitelik. Szóvá tette, hogy nem tetszett neki a hangsúly, pedig magamhoz képest igazán barátságosan küldtem el a fenébe. Nem ült többé mellém, de az ajtóig vagy a falig sem ment el, hanem valahol a kettő közt választott ki egy helyet magának. 

- Mit nézel? – mordultam rá. 

Alexandernek halványkék szeme volt, amely még a félhomályban is enyhén világított, így képtelenség volt figyelmen kívül hagyni. Nagyon idegesített. Mintha a fejembe látott volna, olyasvalamit felfedezve, amire én még nem jöttem rá. 

- Alkut ajánlok neked, Lysander. 

Jobban örültem volna a hidegebb, ellenségesebb hangnemnek; olyasminek, amilyet én is használtam. Azt érdemeltem volna viszonzásképp. Gyanakodva méregettem őt. 

- Mit akarsz? 

- Felkészíteni téged. Szeretném, ha jól elboldogulnál egyedül is. Ha hajlandó vagy normálisan dolgozni velem, és úgy látom, fejlődsz, elengedlek. Véglegesen. 

- Definiáljuk a normálist – feleltem. – Mit jelent az a magadfajtának? 

- Először is, a megjegyzéseidet megtartod magadnak. – Ez már most nehéz feladatnak bizonyult. – Másodszor, azt teszed, amit mondok…

- Ez nyilvánvalóan attól függ, mit mondasz – vágtam rá. – Nem fogok vakon parancsokat követni. Oh, és ne is próbálj rám mászni, mert azt nem hagyom. 

- Fegyelmet várok el tőled – folytatta, mintha meg sem hallotta volna az akadékoskodásomat. – Illetve még valamit. Tudom, hogy ez nehéz lesz számodra…

- Mit? – morogtam.

- Jó modort.  – Már nyitottam számat, hogy mindenfélének elhordjam, de egyetlen pillantással belém fojtotta a szót. – Elvárom, hogy kifogástalanul viselkedj mások jelenlétében. Ha kellemetlen helyzetbe hozol, azt megbánod. 

- Szóval most már a kibaszott haverjaidnak is hízelegnem kell? Csodálatos.

- Ezek szerint nem élsz a lehetőséggel? – vonta fel a szemöldökét Alexander. – Ahogy gondolod. 

- Nem ezt mondtam, csak… hová mész? – hördültem fel, mikor nemes egyszerűséggel hátat fordított nekem, és elindult az ajtó felé. 

- Rengeteg dolgom van még, és mivel te nem vagy hajlandó együttműködni velem, nincs értelme több időt vesztegetnem a győzködésedre. 

- De… várj már… - Az ajtó becsukódott mögötte. – Akkor dögölj meg! 

Legszívesebben utána üvöltöttem volna még egy-két dolgot, de végül inkább visszafogtam magam. Pontosan ez volt Alexander célja: feldühíteni. Minden bizonnyal az alku is csak egy volt a tengernyi hazugsága közül.

[június 10.]

Megőrültem volna? 

Felkészültem. 

Nyílt az ajtó, én pedig ugrottam. Alexander számított a támadásra, a karomnál fogva megfordított, és a falnak lökött. Egyensúlyomat vesztve térdre estem; a fájdalommal mit sem törődve felpattantam, és ezúttal sikerült úgy megütnöm azt a nyomorultat, hogy meg is érezte. Pillanatnyi döbbenetét kihasználva akkorát rúgtam belé, amekkorát csak bírtam. Ezúttal ő volt az, aki megtántorodott. Rávetettem magam, és a padlón kötöttünk ki. Ekkor azonban elkapta mindkét kezemet, a hátamra fordított, olyan erővel leszorítva, hogy mozdulni sem tudtam.

Alexander fölém hajolt. Vér csöppent az arcomra.

- Elfogadom – mordultam rá.

- Mégis mit? – vonta fel a szemöldökét. 

- Azt… amit ajánlottál. 

Gúnyosan elmosolyodott.

- Miből gondolod, hogy még mindig áll az ajánlat? 

- Mert nem? – kérdeztem vissza.

- Ezek után elvárom, hogy igenis megerőltesd magad.

- Épp azt csinálom. El sem tudod képzelni, miféle akadályokat kellett leküzdenem magamban, hogy ezt kimondjam. Most pedig igazán nagyra értékelném, ha levennéd rólam a mocskos kezedet. Látod? Megy ez nekem. 

Alexander elengedett, és én lassan, sajgó csuklómat dörzsölve felültem. 

- Öltözz át! – parancsolt rám. – Döntésed örömére áthívom néhány barátomat. Megismerkedhetsz velük. 

- Kurva jó. 

- Lysander?  

- Akarom mondani… alig várom, hogy még több elbaszott vérszopót megismerhessek! Várj, ez sem jó. Mindjárt meglesz, ígérem.

- Pontosan ezt a viselkedést kellene mellőznöd. Mit gondolsz, menni fog? 

- Milyen szerepet vársz el tőlem? A foglyod vagyok vagy… inkább… az?

Kimondani sem bírtam. Alexander a szemét forgatta.

- Pontosan. A férjemként fogsz megjelenni.

- Ezt ugye el lehet játszani anélkül, hogy egymáshoz érnénk? – A hányinger kerülgetett a gondolattól is, hogy nyugodtan, mosolyogva tűrjem a fogdosást. – Ha nem nyúlsz hozzám, ígérem, rendes leszek. 

- Megegyeztünk. Öltözz!

- Öltözöm, amint kitakarodtál – vágtam rá határozottan.

Nem felelt, nem mozdult, továbbra is csak bámult engem, mire újult erővel támadt fel bennem a harag és a gyűlölet. Undorító, elkorcsosult, perverz vámpír…

- Kérlek, hagyj egy kicsit magamra! – próbálkoztam újra. A hangom remegett a dühtől. 

- Mindjárt más – bólintott derűsen, és kihátrált a helyiségből. 

Valósággal leszaggattam magamról az összevérezett pólót, és tehetetlen indulatomban a falhoz vágtam, a nadrágomat is egy hanyag mozdulattal lehajítottam az ágy elé. Megakadt a tekintetem a sebhelyeken, harapásnyomokon a combomon. Volt belőlük bőven az alkaromon is, néhány pedig a nyakamon. Olyanoknak kell hízelegnem, mint amilyenek ezt tették velem.

Mi lett belőlem? 

Belevágtam az öklömet a szekrényajtóba, sikeresen leszakítva azt. Üvölteni akartam, de hiábavaló lett volna.  

Felöltöztem, és az ajtóhoz léptem, amelyet Alexander ezúttal nyitva hagyott nekem. Megálltam a küszöb előtt, vártam néhány másodpercet. Össze kellett szednem magam. Minden annyira… világos volt. Félhomályhoz szokott szememnek hirtelenjében túl sok volt ez a ragyogás. Hiába kaptam engedélyt arra, hogy előjöjjek, úgy éreztem, mintha tilosban járnék. A falnak támaszkodó, fekete egyenruhás vámpírok azonnal abbahagyták a beszélgetést, amint észrevettek. Úgy tűnt, ők épp annyira nem tudták, hogyan viselkedjenek velem, mint amilyen tanácstalan én is voltam. Szívem szerint konyhakéssel esetem volna neki a szemüknek, csak hogy végre abbahagyják a bámulásomat, de gyanítottam, hogy Alexandert nem tenné boldoggá ez a reakció. Nekem pedig egyelőre szükségem volt az elégedettségére.

A nappali közepén megtorpantam, és furcsa, kellemetlen érzéssel töltött el, mennyire jól ismertem ezt a helyet. Tudtam, hogy balra fordulva a második ajtón át a régi szobámba jutok, ahol még annak idején, a Delgado által irányított korszakomban laktam, mellette jobboldalt Alexander lakosztálya, a lefelé kanyargó lépcsősor pedig a földalatti cellákhoz vezet, amelyek többnyire üresek, ittlétem során egyszer vittek oda egy pasast. Még az egyenruhás vámpírok nevét is tudtam; a vörös hajút Lukasnak, a barnát Andrew-nak hívták. Emlékeztem rá, hogy Lukas egy igazi idióta, Andrew részére pedig csak megelőlegeztem ezt a tulajdonságot.

Hová lett Alexander, és miért hagyott itt… ezekkel? 

Csak gondolni kellett rá, a nyomorultak fővezére visszatért, vele egy magas, szőke nő jött, aki határozottan nem tűnt vámpírnak.

- Lysander, minden bizonnyal emlékszel Greta Hochbergre az esküvőről.

- Hogyne – feleltem automatikusan. Mit kellene még mondanom? – Hmm… örülök, hogy újra látlak…

- Én is – mosolygott rám Greta. – Igazán sajnáltam, hogy ki kellett hagynotok a múlt keddi összejövetelt Andrénál. Nélkületek nem volt az igazi.

- A következőn mindenképp ott leszünk – ígérte Alexander.

Rettentően idegesített ez a többes szám; menjen csak a gusztustalan barátaihoz egyedül, engem ne kényszerítsen arra, hogy azoknak is nyaljak. 

- Úgy legyen! – Greta nagyot sóhajtott. – Olyan szép pár vagytok! 

Összenéztünk Alexanderrel, majd ahogy kell, egyszerre elmosolyodtunk, és megköszöntük ennek a vak lotyónak, hogy még azt sem veszi észre, hogy itt valami nagyon nincs rendben. Még Lukas is gúnyosan felhorkant a háttérben a megjegyzést hallva. Már most elegem volt az egészből, pedig a leányzó még csak az első vendég, ráadásul körülbelül öt perc telt el. 

Másodikként Gero Dunst érkezett, akit szintén csak Delgado ismert, de még ő is egy kibaszott seggfejnek tartotta. Az utolsó pedig Roland Morgenstern volt, akinek a látványától is elfogott a rosszullét. Mikor még egymásnak adogattak engem a vámpírok, ő többször is megkapott, mindig nagy fájdalmat okozott a harapással, mocskosan zabált, majd néhány pofonnal búcsúzott tőlem. Ő nem volt ott az esküvőn. Kis vigaszt jelentett, hogy legalább ő is kicseszett kényelmetlenül érezte magát, amint felismert.

- Ha jól tudom, ti még nem találkoztatok – mondta Alexander. Alig bírtam visszatartani a kikívánkozó megjegyzéseimet. – Lysander, ő itt az egyik kedves barátom, Roland Morgenstern. 

Kedves a francokat. 

Alexander mellé kellett ülnöm, zavaróan közel, de ahhoz mégis elég távol, hogy véletlenül se érjünk egymáshoz. Igyekeztem elrejteni, hogy remegett a kezem.

- Kíváncsi voltam, mikor hívsz már fel végre – dőlt hátra kényelmesen Gero. Épp csak fel nem baszta a lábát az asztalra. – Ennyi baj van az új szerzeménnyel? 

- Hogy basznád meg… - mormoltam, amit elnyomott Greta váratlanul feltörő köhögése.

- Nincs vele baj – vágta rá Alexander, aki hallotta ugyan az átkozódásomat, egyelőre inkább nem törődött vele. – Volt néhány elintézendő dolgom Hayden Millerrel. 

- Nem is tudtam, hogy újra jóban vagy vele.

- Erről szó sincs.

- Egy ideje nem hallottam semmit felőle – jegyezte meg Roland. 

- Az atlantai műsor után én is elrejtőznék – vont vállat Gero. Elvigyorodott, én pedig legszívesebben kivertem volna a fogát. – A lényeg, hogy egy nagy ellenféllel kevesebb van most már. 

- Ha tényleg az ellenfeled lett volna, nem itt tartanál – szólaltam meg. Delgado emlékei, érzései uralkodtak bennem. 

- Igazán nagy szavak ezek tőled, Lysander, aki még semmit sem ért el Alexander nélkül.

- Semmit? – visszhangoztam. – Halandóként nagyobb harcos voltam, mint te valaha leszel. Anthony Miller bukása az én munkám volt…

- Elég! – szólt közbe Alexander határozottan. – Greta, kérlek…

Gero és Roland abban a pillanatban eltűntek, mintha véget ért volna egy vetítés. Összezavarodva néztem az üres helyekre, majd Alexanderre. 

- Ez… most… mi a fene folyik itt? 

- Nem voltak igaziak – mondta Greta. 

- Ez a te szerencséd – tette hozzá Alexander.

- Igazán? – pattantam fel. – Egyik pillanatban egy elrabolt halandó vagyok, aki a saját életére sem emlékszik, a másikban egy halott vámpírkirály, és most már azt sem tudom, mi a valóság és mi nem. Tényleg, milyen kurva szerencsés vagyok! Ha pedig a kicseszett barátaid a valóságban is ilyenek, akkor remélem, soha nem kell elviselnem őket! És most mi lesz? Visszazársz, és soha többé nem jöhetek ki? 

- Nem – felelte bosszantóan nyugodtan. – Majd megpróbálhatod újra. 

- De… én… - Delgado minden nyelvtudása sem bizonyult elegendőnek ahhoz, hogy szavakkal kifejezzem, mennyire dühös és elkeseredett voltam. – Nem akarom ezt. Sosem akartam. Miért… kell ezt elviselnem? 

Lezárásképp felrúgtam az asztalt, hátha jobban érzem majd magam tőle. Nem sokat javított a hangulatomon.

[június 12.]

Szeretnék újra Lysander Deakin lenni, de az esélyt erre már rég elveszítettem. 

Gyűlölöm azt, aki maradt belőlem, de Alexander Rhode-ot jobban gyűlölöm, mert arra kényszerít, hogy ezzel együtt éljek.

Nincs élő rokonom.

Nincsenek barátaim. 

Egyedül vagyok.

Greta néhányszor megpróbált beszélgetni velem. Nem könnyítettem meg a dolgát; a történtek után rohadtul nem bíztam meg benne, hiába próbálta magát kedvesnek, aranyosnak, segítőkésznek beállítani. Alexandernek dolgozott, ennyi információ pedig bőven elég volt ahhoz, hogy elítéljem. Szörnyeteg a szörnyeteggel jól kijön. 

- Annyi gyűlölet van benned… - jegyezte meg az egyik sikertelen hízelgése után. 

- Csak azt ne mondd, hogy csodálkozol! – vágtam rá ingerülten. 

- Tudom, hogy szörnyen bántak veled – folytatta Greta a szokásos nyugalommal. Itt mindenki olyan kibaszott higgadt. – Viszont…

- Nem tudsz te semmit! 

- Én láttam el a sebeidet. 

- Nem emlékszem, szóval ne is várj köszönetet. 

- Tudom, mit tettek veled. Azt is tudom, Delgado mire kényszerített. Lysander, segíteni akarunk neked…

- Így? – csattantam fel. – Inkább ne próbáljatok segíteni! 

- Alexander sok mindentől meg tud védeni… önmagadtól viszont nem, ha kizárod őt. 

- Kevésbé lennének ellenérzéseim, ha hajlandó lenne véget venni ennek az egész nevetséges házasság-dolognak. Én nem vagyok… olyan, mint ő. 

- Téged óv vele – hangsúlyozta Greta. – Ameddig a férje vagy, senki sem fog bántani.

- Már annyira mindegy – suttogtam. – Nincs mit elvenni tőlem. 

[június 16. ]

Nem beszélek Alexanderrel. Rohadjon meg. 

Azt hiszem, lassacskán sikerül rendszereznem az emlékeimet.

A nevem Lysander Deakin, 1980-ban születtem, és soha nem voltam katona vagy vámpírkirály. Nem is voltam reménytelenül szerelmes Hayden Millerbe.

Volt egy barátnőm, Julia, aki valószínűleg már rég feladta a keresésemet, talált magának valaki mást. Az is lehet, hogy már feleség, gyerekei vannak és kibaszott boldog nélkülem is. Remélem, így van. Megérdemli, hogy jól alakuljon az élete.

 Nem úgy, mint az enyém. 

Az ajtóm többé nem volt bezárva, szabadon járkálhattam volna az egész giccses börtönben, de úgy döntöttem, nem teszem. Egy idő után már Greta sem jött be hozzám, Alexandernek pedig hirtelen rengeteg fontosabb dolga akadt nálam. Örültem a magánynak. Önmagamra koncentrálhattam, megpróbálhattam rendszerbe szedni a zavaros, szinte egymásba olvadó emlékek sokaságát. Újra megismertem magamat, de felépítettem Ferus Delgado életét is, hogy végre véglegesen elválhassak tőle. A tudása, a tapasztalatai, az érzései örökre velem maradnak, de most már megkülönböztettem őket a sajátjaimtól. Sokat tisztult a kép az egyedül töltött napok során. Megnyugodtam. Támpontokat találtam. 

Ahogy a szobám magányában üldögélve végiggondoltam az elmúlt hetek eseményeit, néhányszor szinte már rosszul éreztem magam azért, ahogyan az itteniekkel bántam. A maguk idióta módján tényleg segíteni próbáltak, és ha Alexander ebben a pillanatban kitárná előttem az ajtót, hogy menjek, amerre csak akarok, valószínűleg csak bolyonganék a nagyvilágban keresve a többé már nem létező helyemet. 

Az ágyon fekve hallgattam, ahogy Lukas és Andrew beszélgettek. Egy kis időre irigyeltem a boldogságukat. Elfogadták a helyzetüket, elfogadták önmagukat, és ez az, amire én soha nem leszek képes, bárhogyan is próbálkozom. Ezt az életet nem nekem teremtették.

[június 23.]

Nem vagyok normális. Ez már teljesen biztos.

Legalább tíz napja nem láttam Alexandert. A kíváncsiság végül győzedelmeskedett felettem, és kimerészkedtem a szobámból. Túl nagy volt a csend. Sehol sem láttam senkit, még a két észlény is hiányzott az ajtóm elől. Minden lépésem kínosan hangosnak tűnt, ahogy lassan, óvatosan elindultam. 

Akár le is léphetnék? Ennyire egyszerű lenne? Minden bizonnyal nem.

Alexander szobájának ajtaja félig nyitva volt, így inkább arrafelé mentem. Már felemeltem az kezemet, hogy kopogjak, mikor a hatalmas csattanástól megriadva hátratántorodtam. Valamit módszeresen darabokra zúztak odabenn. Én pedig ahelyett, hogy épeszű ember módjára menekültem volna a helyszínről, inkább a logikátlanságot kedvelő vámpír-ösztönömre hallgattam, amely arra biztatott, hogy menjek be. Hiszen mégis mi baj lehet belőle? 

Alexander a helyiség közepén állt, lába előtt a törött tárgy darabkái hevertek olyan állapotban, hogy még csak tippjeim sem voltak az eredeti állapotra. A haragtól izzó, vörös szempárba néztem, és azonnal megbántam, hogy egyáltalán előjöttem. 

- Mit akarsz? – mordult rám. 

- Mintha számítana, hogy mit válaszolok – legyintettem. 

Alexander olyan gyorsan kapott el és vágott a falhoz, hogy szinte fel sem fogtam, mi történt velem. A pólómat markolta, és olyan közel hajolt hozzám, hogy kis híján összeért a homlokunk.

- Milyen igazad van – sziszegte. – Emlékszel Anthonyra, igaz? Emlékszel rá, hogy mit művelt, ugye? – Bólintottam. – Talán azt kellene tennem veled, amit ő tett velünk annak idején. Akkor talán felfognád…

- Így is felfogom – mondtam halkan. – Elengednél? 

Legnagyobb meglepetésemre azonnal engedelmeskedett. Hátrált pár lépést. 

- Jól vagy? – kérdezte. Eltűnt a harag a hangjából, a helyét fáradtság vette át. 

- Aha – motyogtam. 

- Nem akartalak bántani. Sajnálom. 

- Egy kis lökdösődésbe nem fogok belehalni. 

Rettentő kínos csend következett. Ki nem állhattam, mikor így nézett rám; mintha kutakodott volna a fejemben, kedvére tanulmányozva engem. Oldalra biccentettem a fejem, karjaimat összefontam a mellkasom előtt. 

- Mi a faszt bámulsz? 

- Olyan kellemes jelenség vagy, míg meg nem szólalsz. 

- Ja, ezt mástól is megkaptam már. 

- Egyébként arra várok, hogy eláruld, miért jöttél. 

- Zavarok? 

Igyekeztem kikerülni a választ. Azt mégsem árulhattam el neki, hogy már olyan üresnek és értelmetlennek tartottam a szánalmas életemet, hogy ezen még az ő jelenléte is csak javítani tudott. Úgy tűnik, mindig adódik számomra lehetőség, hogy mélyebbre süllyedjek. 

- Nem zavarsz – mondta végül. 

Megkönnyebbülten konstatáltam, hogy ennyivel le is tudta a kérdezősködést. Alexander ezután a törött darabok összeszedegetésével törődött, én pedig csak álltam ott szerencsétlenül, és figyeltem. 

Arra számítottam, hogy a környezete tükrözni fogja azt a szétesett, mocskos belső világát, éppen ezért lepett meg az a tökéletes, szigorú rend, ami körülvette. Még a könyvek is betűrendben, téma szerint szétválogatva sorakoztak a polcokon. Legalább abban biztos lehetek, ha Alexander esetleg meg találna ölni, gondosan eltűntetné a testemet. 

- Egész nap ott akarsz állni? – érdeklődött, miközben felvette az utolsó szürke műanyagdarabkát is. – Nincs ellenemre, csak…

- Csak mégis – vágtam közbe. – Egyébként mi bosszantott fel ennyire? Nekem még sosem sikerült így kiakasztanom téged, tanulni szeretnék. 

- A legrosszabb pillanatodban sem közelíted meg André alaptermészetét. 

- Seggfejekkel vagy körülvéve, Alexander. Ami persze nem feltétlenül baj, legalább elvegyülhetsz.

- Tudtam, hogy számíthatok rád.

- Bármikor. 

Andrét eddig csak az esküvőn láttam, akkor is csak néhány szót beszéltem vele, nem volt benne semmi különleges, tipikus nagyképű, gazdag vámpír volt, aki valamiféle hihetetlen szerencse folytán magáénak tudhatta az uralkodói rangot. Delgado utálta, ami igazából nem valami meglepő dolog, mivel Hayden Milleren kívül mindenkit utált. Néha még őt is. 

Ilyen szempontból hasonlítottunk. Gretának igaza volt, mikor azt mondta, rengeteg gyűlölet van bennem. Ha valakinek ilyen szinten félresiklik az élete, más már nem marad. Ki tudja, talán soha nem is szerettem senkit szívből. Még Rhydiant vagy Juliát se. Lehet, hogy azért kaptam mindezt, mert a rossz embereknek bűnhődniük kell. Íme, halhatatlan lettem, hogy örökre nyomoroghassak. 

Alexander felfigyelt a hangulatváltozásomra. 

- Mi a baj? 

- A listát fontossági sorrendben kéred vagy kronologikusan? 

A hangom szokatlanul gyenge volt.

A sötétebbnél sötétebb gondolatok most már megállíthatatlanul törtek felszínre. Természetesen megérdemeltem minden csapást. Nekem nem járhat szabadság vagy boldogság azok után, ami történt. Megszámolni sem tudtam, mennyi embert öltem meg. 

És ott van Rhydian, akit megerőszakoltam.

Én voltam.

Az én testem.

- Lysander?

Gyorsan letöröltem a könnyeket az arcomról, végül inkább elfordultam. Nem bírtam elviselni a pillantását; úgy tűnt őszintén aggódott értem, én pedig még egy olyan rohadék figyelmére sem voltam méltó, mint ő. Igyekeztem elfojtani a zokogást. Közelebb jött hozzám, és óvatosan a vállamra tette a kezét, megadva a lehetőséget, hogy ellökjem. Nem volt semmi igazán tolakodó vagy erőszakos az érintésében; tényleg csak vigasztalni próbált. 

- Lysander – szólalt meg újra -, nagyon sajnálom, hogy így alakult. Ha visszaadhatnám neked a régi életedet, esküszöm, megtenném.

- Én tehetek az egészről – suttogtam. – Addig kellett volna megölnöm magam, míg lehetőségem volt rá. 

- Adj egy második esélyt magadnak…

- És mihez kezdjek vele? – fordultam vissza Alexander felé. – Ballagjak oda az öcsém sírjához, és mondjam neki, hogy bocs, nem így akartam? Sajnálom, hogy miattam kellett meghalnod huszonhat évesen? 

- Ferus Delgado ölte meg Rhydiant – hangsúlyozta. – Nem okolhatod magad örökké valamiért, amit nem állt hatalmadban megállítani.

- Nem kellett Delgado ahhoz, hogy egy rohadék legyek.

- És ahhoz sem kell Delgado, hogy ezen változtass. 

- Eljött ez a pillanat is – törölgettem meg újra az arcomat, és keserűen felnevettem. – Egy vámpír kioktat, hogyan is kellene élnem az életemet. 

- Mintha bármit is tudnék mondani, ami tetszik neked.

- Segítek. Nagyon örülnék például valami olyasminek, hogy „ég veled, Lysander”. 

- Eljön majd annak az ideje is. 

- Mikor? – mordultam rá, majd odébb léptem. – És mondtam már, hogy ne fogdoss! 

Furcsa érzés töltött el, ahogy Alexander keze lecsúszott a vállamról. Igyekeztem elfojtani a haragommal. Mindig működött. A haragot ismertem, egy kis biztonságot nyújtott.

- Ha még egyszer hozzám mersz érni, eltöröm a karod! 

Alexander ismét bevetette azt az átkozott kutakodó pillantását, majd utánam lépett, és megfogta mindkét csuklómat, egy könnyed mozdulattal az arca elé emelve azokat. 

- Hajrá, Lysander. 

Megpróbáltam kiszabadítani a kezemet, de még csak megmozdítani sem bírtam. Ingerülten felmordultam, és inkább megkíséreltem rúgni, de Alexander gyorsan megfordított. A hátam kis híján a mellkasához ért. Ijedtemben még lélegezni is elfelejtettem. 

- Ne élj vissza a jóindulatommal! – súgta a fülembe. Megremegtem. 

Elengedett, én pedig néhány másodpercig még csak álltam, és meredtem magam elé. Végül óvatosan Alexanderre lestem. Nem tűnt dühösnek. Miért nem tud ez az idióta egyszer tényleg, igazán haragudni rám? Miért nem mondja, mekkora egy értéktelen szar vagyok? Miért tűri el, hogy minden faszságot a fejéhez vágok, ami csak eszembe jut? 

- Gyűlöllek – vetettem oda, és válaszra sem várva kirohantam a szobából.

[július 1.]

Már nem vágyom a régi életemre. Az egész egy kibaszott rossz vicc volt.

Az emberi test viszont… na, az kurvára hiányzik. Nem tudok enni, aludni, igazán elfáradni, úgy általánosságban normálisan létezni. Folyton gyötör a szomjúság, érzékeny vagyok a zajokra és Alexanderre. Főleg Alexanderre. 

Egy nap akkor is megölöm…

Láttam csókolózni Lukast és Alexandert. Annyira feldühített a jelenet, hogy hirtelenjében azt sem tudtam, hogyan reagáljak. Már rég rájöhettem volna, hogy Lukas nem az eszével keltette fel Alexander figyelmét, valahogy mégsem hittem, hogy ez állt a háttérben. Megrázkódtam az undortól. Ilyen nincs. Talán mégiscsak meghaltam, mikor Delgado leváltott Haydenre, és ez itt a pokol, ahol büntetésből körül vagyok véve meleg vámpírokkal. 

Majdnem két percbe telt, mire észrevették, hogy én is létezem. Alexandert rohadtul nem hatotta meg a jelenlétem, még csak el sem tolta magától Lukast, aki vidáman mosolygott üdvözlésképp. Egy apró fintorral válaszoltam. Felfordulhattok mindketten. 

- Lysander! – Lukas ragyogó mosolya kezdett végre elhalványulni. – Ma igazán… mérgesebbnek tűnsz az átlagnál. 

- Micsoda megfigyelő vagy! – sziszegtem, mire vöröske kezdett komolyan megijedni, és végül ő maga bújt ki Alexander karjaiból.

- Izé… nem tudtam, hogy téged ez zavar. Mármint… ti sosem… szóval…

Nehéz volt eldönteni, mi bosszantott igazán. A tény, hogy ezek ketten teljes lelki nyugalommal nyalakodtak a nappali közepén, vagy az, hogy még nekik is több boldogság jutott, mint nekem. Egyszerűen csak meg akartam ütni Lukast, de ilyen rémülten még fiatalabbnak és védtelenebbnek tűnt, így inkább hagytam a fenébe. Odáig azért még nem süllyedtem, hogy gyerekeket verjek. 

- Jobb lenne, ha én most… nem lennék itt, ugye? – motyogta Lukas, majd a biztonság kedvéért jó nagy ívben került meg, hogy előnnyel induljon, ha esetleg mégis megkísérelném elkapni. 

Szinte már megsajnáltam.

- Látom, nagy az összhang Lukasszal – jegyeztem meg. – Mi lenne, ha lecserélnél engem rá? Biztos rohadtul örülne, ha ő lehetne a… férjed.

Megrázkódtam, ahogy kimondtam, Alexander pedig a szemét forgatta, és még csak válaszra sem méltatta a felvetésemet. 

- Megtennéd, hogy megkeresed? Nem szeretem, ha Andrew nélkül elkóborol. 

- Akkor miért nem küldöd utána Andrew-t? – morogtam.

- Mert téged kértelek meg rá. – Volt valami a hangjában, ami azt sugallta, hogy jobb, ha abbahagyom az ellenkezést. 

- Mégis mi történhet itt vele, hasra esik a lépcsőn? – dohogtam.

Elindultam abba az irányba, amerre Lukas rohant. Természetesen a lenti cellákat célozta meg, ahol százfelé mehetett tovább, és rengeteg olyan helyre rejtőzhetett, ahol soha nem találnám meg. Kelletlenül leballagtam a lépcsőn, és kis híján én magam estem hasra, mikor valamiben megakadt a lábam a sötétben. 

- Minden felesleges szarra szórják a pénzt, de egy kurva villany azért már túlzás lenne, mi? – sziszegtem.

Egy cellából kilógó karba sikerült beleakadnom. Minden bizonnyal ahhoz a fickóhoz tartozott, akit pár hónapja lehoztak ide. 

- Lukas? – próbálkoztam, hátha előjön, mielőtt rátérek a halálos fenyegetésekre.

- Itt vagyok – hangzott a felelet épp az ellenkező irányból, mint amerre ösztönösen indultam volna. 

Lukas olyan kicsire összehúzta magát, hogy akár el is sétálhattam volna mellette anélkül, hogy észrevenném. Még mindig rémültnek tűnt; tágra nyílt szemmel nézett rám, mintha attól tartana, hogy itt helyben megnyúzom. Valamennyire megértettem az aggodalmát, fenyegetőztem néhányszor ezzel, de nem hittem, hogy bármelyikük is komolyan vett. Az én átváltozásom óta telt el a legkevesebb idő; elvileg még a kicsi, gyerekkülsejű Lukas is sokkal erősebb volt nálam. 

- Mi van? – mordultam rá, mire összerezzent. – Nem eszlek meg.

- Tudom – motyogta, mellkasához húzott térdét ölelgetve -, de néha azért vannak kétségeim.

- A ti elbaszott világotokról nem állíthatom biztosan, de ahonnan én jövök, ott ez illegális. Különben is, ha mégiscsak úgy döntenék, hogy megölök valakit, nem te lennél az első gondolatom.

Óvatosan elmosolyodott. 

- Azt hiszem, ez a legkedvesebb dolog, amit valaha mondtál nekem.

- Pedig nem kedveskedni akartam, csak kihangsúlyoztam, hogy jelentéktelen vagy. Egyébként pedig Alexander küldött utánad, hogy terelgesselek vissza, szóval pattanj fel és induljunk, akkor eltekintek attól, hogy felrugdossalak a lépcsőn.

- Miért utálod Alexandert ennyire? – kérdezte, és természetesen meg sem mozdult.

Őszintén kíváncsinak és értetlennek tűnt, mintha Alexander Rhode valamiféle szent lett volna, ettől pedig csak még inkább meg akartam ütni mindkettőjüket. 

- Nem egyértelmű? – csattantam fel, mire csak megrázta a fejét. – Bassza meg, az a nyomorult vérszívó elrabolt, és most fogva tart itt! Ráadásul rám erőszakolja ezt az egész házasság-dolgot. Szerintem ez bőven elég ok…

- Hogy mondhatsz ilyet? – pislogott nagyokat Lukas. – Visszahozott téged. Ide tartozol…

- Lófaszt!

- A teremtőd mellett a helyed. – Soha nem hallottam még ilyen határozottsággal beszélni. – Övé az életed, az egész világod. Annál pedig nincs is nagyobb megtiszteltetés, mint a partnerévé válni.

- Rohadtul nem vágyom erre a megtiszteltetésre. 

- Mire vágysz igazán? 

A válasz automatikusan, magától értetődően fogalmazódott meg bennem: a halálra. Talán meg kellett volna ijesztenie, milyen evidenciává vált ez az én kis világomban, mégsem éreztem semmit. Menekülni akartam innen. Valahová, ahol nem fáj. 

- Menjünk innen – intettem a lépcső felé.  – Most, Lukas.

[július 8.]

Lehet még ennél is rosszabb? 

Természetesen.

Éreztem a veszélyt, mielőtt aznap meggondolatlanul, nagy lendülettel kiléptem a szobám ajtaján, ostoba módon mégsem tulajdonítottam neki bármiféle jelentőséget. Fiatal vámpírként az érzékeim gyakran baszakodtak velem, sokkal megbízhatatlanabbakká váltak, mint amilyenek emberi életem során voltak. 

Most az egyszer viszont valós veszedelemre figyelmeztettek. 

Ki tudja, talán a sátán jelenlétét mindenki azonnal megérzi. 

Hayden Miller ott állt Alexander mellett, és abban a pillanatban, ahogy rám nézett, elfelejtettem levegőt venni. Dermedten álltam, a teljes csendben szinte fülsértően hangosnak tűnt felgyorsult szívverésem. 

Bassza meg, bassza meg, bassza meg…

Rég féltem már ennyire. Hiába akartam annak idején az ellenkezőjét bebizonyítani, Miller a maga módján szerette Rhydiant, én pedig nem álltam készen egy ilyen találkozásra. 

- Mit keres ez itt?

Esetleg ha Miller helyett az Alexander iránt érzett haragomra koncentrálok, amiért beengedte ide ezt a pszichopatát, képes leszek uralni a helyzetet. 

- Erre jártam – vont vállat Miller, mielőtt azonban mást is mondhatott volna, közbevágtam.

- Nagyszerű, akkor mehetsz is tovább.

- Lysander, kérlek! – dörrent rám Alexander, mire Delgado nagy szerelme csak mosolygott.

- Semmi gond. Csak egy kis nevelésre szorul. Megengeded? 

Nem mintha számított volna neki a válasz. A másodperc törtrésze alatt lépett oda hozzám, és olyan erővel vágott állba, hogy a falnak csapódtam. Kellett egy kis idő, míg egyáltalán felfogtam, mi történt velem. A szám megtelt vérrel, kibuggyant az ajkaim közt, és a padlóra csöpögött. Ösztönösen Alexandert kerestem a tekintetemmel, segítséget vagy védelmet várva, mintha egyébként bármit is hajlandó lenne tenni értem. Természetesen semmit sem csinált, csak kifejezéstelen arccal bámult vissza rám. 

- Első lecke – guggolt le elém Miller. – Minden bizonnyal ez lesz a legnehezebb is számodra. Gondolkodj, mielőtt beszélsz! Főleg, ha egy idősebb vámpírral van dolgod.

Delgado harci kiképzése és küzdelemben szerzett tapasztalata segíthetett volna védekezni, de nem akartam kihasználni. Ha Miller újra meg akart volna ütni, megtehette volna. Neki azonban elsőre ennyi elég is volt.

Csak azután álltam fel, hogy elvonult. Újra Alexanderre néztem; haragudni akartam rá, de valahogy már az sem ment. Megtapogattam az államat. Nem fájt annyira, mint amire számítottam. 

- Csak, hogy tisztázzuk… Miller itt azt csinál, amit akar, és nekem bele kell nyugodnom? 

- Mondanám, hogy hasznosítsd Delgado tudását, de ő is magasról tett a szabályokra. Hayden Anthony legidősebb élő utódja, ezáltal…

- Szóval azért kellene nekem tisztelnem őt, mert Anthony már azelőtt megbaszta, hogy én megszülettem? Lehet, hogy most Delgadónak adok igazat…

- Ezáltal a teremtőnk halálakor ő veszi át a helyét. Akihez vérkötelék fűzi, engedelmességgel tartozik neki. Ha esetleg nem lenne egyértelmű, ez rád is vonatkozik. Persze az is egy fontos szempont, hogy ha továbbra is hozod a szokásos stílusodat, esetleg megkísérel agyoncsapni. 

- Megkísérel? – visszhangoztam.

- Azt azért nem hagynám neki. 

- Megnyugtató – morogtam. – Ameddig nem próbál meg feldarabolni, azt tesz, amit csak akar? 

- Ha nem provokálod, békén fog hagyni. 

- Nem szeretem a rózsát – mondtam, mire Alexander értetlenül összevonta a szemöldökét. – Ha esetleg szeretnél virágot hozni a síromra, akkor válassz valami mást, oké?

Erre már csak a szemét forgatta.

[július 9.]

Rhydian a tizennyolcadik születésnapját a kórházban kellett megünnepelnünk. Nagyon furcsán viselkedett, nem emlegette többé Millert, úgy tett, mintha soha nem is létezett volna. Végtelenül szomorúnak tűnt, és az énem azon része, aki Lysander Deakin volt akkor, csak még jobban gyűlölte a vámpírokat, Ferus Delgado pedig megünnepelte, hogy sikerült legyőznie egy fegyvertelen fiút. 

Rhydian megkért, hogy maradjak vele. Megígértem, hogy mindennap meglátogatom.

Természetesen ezt sem sikerült betartanom.

Mindent megtettem, hogy elkerüljem Millert. Ha véletlenül összefutottunk, nem néztem rá, nem szóltam hozzá, igyekeztem minél előbb eltűnni a közeléből, így sikerült átvészelnünk az éjszakát. Nem sokkal napkelte előtt azonban Alexander kénytelen volt egyedül hagyni vele, ugyanis Andrét megtámadták, neki pedig intézkednie kellett. Itt hagyta nekem Lukast és Andrew-t, akik minden bizonnyal kurvára segítőkészek lesznek, ha esetleg Miller darabokra óhajtana tépni. Abban a másodpercben tudtam, hogy ebből nem jöhetek ki jól, ahogy az ajtó becsukódott Alexander mögött, és az a kevés biztonságérzetem is távozott vele együtt. 

A sajátom helyett Alexander szobájába húzódtam; ez tűnt a legjobb megoldásnak. Nem nyúltam semmihez, csak leültem az ágy mellé, a keretnek támasztottam a hátam, és igyekeztem nyugalmat erőltetni magamra. 

- Mit csinálsz itt? 

Felesleges volt annyira figyelnem, Miller olyan hangtalanul mozgott, hogy esélyem sem volt megjósolni, mikor jelenik meg mellettem.

- Jelenleg itt lakom – feleltem vállvonogatva. – Te? 

Amíg nem fordultam felé, észre sem vettem, hogy valami rohadtul nincs rendben. Mintha Delgado nézett volna rám Miller szemével. Megváltozott az arckifejezése, a tartása, a hangja. Megpróbáltam hátrébb húzódni, mire elkapta a lábamat, és visszarántott magához.

- Felesleges menekülni – súgta. – Nem tart majd sokáig.

Épp csak egy villanás erejéig láttam a kést. Ösztönösen Miller keze után kaptam, próbáltam ellökni őt, arrébb rúgni, valahogyan kiszabadulni, de esélyem sem volt ellene. Ahogy vakon, egyre kétségbeesettebben igyekeztem védeni magam, mindkét kezemet sikerült elvágnom. Éreztem, ahogy a penge végigszáguldott az oldalamon, de a fájdalom csak jóval később jutott el a tudatomig teljes valójában. Miller pontosan olyan hirtelen állt meg, mint ahogyan nekem esett. Még mindig szorította a torkomat, a kés hegye pedig a bal vállamba szúródott. Örökkévalóságnak tűnő ideig csak bámultunk egymásra. Miller magához tért. Kifejezéstelen arccal végigmért, mintha egyszerűen csak unná a létezésemet, majd felegyenesedett, és kisétált a szobából. 

Nem bírtam felülni; a fájdalom az oldalamban egyre csak erősödött, a karom pedig annyira remegett, hogy a sérülések nélkül sem tudott volna megtartani. Nem kaptam levegőt. Csak le kellett hunynom a szememet, és máris olyan volt minden, mint annak idején abban a koszos kis pincében. 

Alexander hamarabb visszatért, mint ahogy számítottam rá. Nem láttam vagy hallottam őt, egyszerűen csak éreztem a közelségét. Amennyire idegesített általában ez a rohadt teremtő-utód kapcsolat, most épp annyira megnyugtatott. Nem érdekelt, hogy Alexander miatt van-e vagy sem, a lényeg, hogy kitörtem ebből a bénult állapotból, és újra könnyű volt lélegezni.

- Akár hiszed… akár nem… befogtam a szám – préseltem ki magamból, mikor Alexander rám talált. 

- Lenyűgöző teljesítmény. – A szavak furcsán csengtek; néhány másodpercnyi zavar után rájöttem, hogy angolul beszélt. Talán nem figyeltem rá, mikor németül tette. – Minden bizonnyal ezért úsztad meg néhány karcolással. 

- Én nem csak néhány karcolást éreztem - morogtam, ahogy Alexander segített felülni. – Egyébként kösz a kérdést, jól vagyok, minden fasza, csak az elmebeteg barátod megpróbált konyhakésszé varázsolni.

- Amint hívtál, otthagytam Andrét. Egy szavad sem lehet. 

- Először is, én nem hívtalak. Másodszor… André ki fog csinálni. Biztos őrjöng.

- Nyilván nem tudatosan csináltad. André pedig már akkor őrjöngött, mikor elindultam.

- Az a pasas sokat ordít.

- Nem emlékeztet valakire? 

- Hé, én nem ordítok ok nélkül! – A kezemet vizslattam; már rég eltűntek a sebek. – Egész nyugodt is tudok lenni, ha nem vagyok olyanokkal körülvéve, mint te. Biztos, hogy nem akarunk… izé… elválni? Áll még az ajánlat, hogy ha úgy viselkedem, ahogy megálmodtad, akkor elengedsz? 

- Igen – felelte egy halk sóhaj kíséretében.

Szarul éreztem magam, amiért felhoztam a témát. Ilyen sem fordult még elő velem, kezdtem aggódni. Már csak az hiányzik, hogy megsajnáljam ezt az idiótát… akinek az ostoba feje sokkal közelebb volt, mint amit elfogadhatónak tartottam. Úgy éreztem, mondanom kell valami viszonylag kedveset, mielőtt újra elküldöm a francba. 

- Szóval… köszönöm, hogy visszajöttél. Mármint ritka hülye ötlet volt, de így legalább nem én leszek az egyetlen, akit jól seggbe rúgnak ma.

- André megölte a korábbi vámpírkirályt, hogy megmentse az utódja életét. Amint kiüvöltözte magát, el is felejti nekem, hogy otthagytam. Megérti, miért tettem.

- Minden vámpírnak ilyen fontos az utódja? 

- Jó esetben igen. 

- Emlékszem, még Miller is rengeteget foglalkozott velem… mármint Delgadóval. Eleinte még Anthonytól is megvédte. 

- Hayden sokat bajlódott az utódaival – bólintott Alexander. – Mindketten elég problémásak voltak. Delgado már halandóként sem volt normális, Victoriával meg szerintem az átváltozás során történhetett valami. 

- Micsoda szerencse, hogy tiéd a főnyeremény – vigyorodtam el gúnyosan. – Na, és te megölnéd Andrét, hogy megments engem? 

- Bármikor – felelte hezitálás nélkül. 

Ritkán fordult elő velem, hogy valamire nem tudtam mit mondani; csak bámultam rá igencsak szerencsétlenül, kinyitottam a szám, majd becsuktam. Bármit megadtam volna, hogy végre olyasvalakivel beszélhessek, aki nem őrült bele teljesen a vámpírlétbe.

[július 21.]

Balesetek történnek.

Alexander sokféle állapotban jött már haza Andrétól; kicsit ingerülten, őrjöngve, hullafáradtan, teljesen felpörögve… de így bebaszva még sosem láttam. Csendben figyeltem, ahogy kissé bizonytalanul végigvonult a helyiségen, majd lehuppant mellém a kanapéra. Hangosan felnyögött, és lehunyta a szemét.

- Ennyire szar napod volt? – kérdeztem, mire halkan felnevetett.

- Inkább úgy fogalmaznék, hogy szar évem volt. 

- Mondanám, hogy sajnállak, de nagyrészt te tehetsz róla. 

- Te pedig nem könnyíted meg a dolgomat – motyogta, és fészkelődött egy kicsit, valami kényelmesebb pozíciót keresve. 

- Ha ez vigasztal, egy embert se tudnék mondani, akinek valaha is szándékosan megkönnyítettem volna a dolgát.

- Mi lenne, ha most kipróbálnád? Mondjuk… csendben maradhatnál öt percig. 

- Megpróbálhatom. 

- Helyes – lehelte, majd teljesen elhagyta magát, a vállamnak dőlve.

- Erről nem volt szó! – tiltakoztam. 

- Öt perc.

- Egy másodperccel sem több!

Onnantól kezdve egy pillanatra sem vettem le a szemem az óráról. Még sosem vánszorgott ilyen lassúsággal az idő. Alexander homloka kényelmetlenül nyomódott a nyakamnak, könyöke a combomba fúródott.

- Hé, seggfej, letelt az öt perc – löktem oldalba. Semmi reakció. – Meghaltál vagy csak süket vagy? 

Alexander kipréselt magából néhány érthetetlen szót válaszképp. Talán fel sem ébredt. 

- Mi van? Mindegy, nem érdekel, megtennéd, hogy a másik irányba borulsz el?

- Mindjárt. 

Nem lett volna túlságosan nehéz feladat odébb lökni őt. Esetleg elvágni a torkát vagy kikapni a szívét, ahogyan Miller teszi az ellenfeleivel. Addig üthettem volna, míg tényleg halott lesz. Ehelyett azonban csak ültem félig mellette, félig alatta, és azon merengtem, mégis hogy jutottam idáig.