Vihar vagy - III. rész

A pár hétből pár hónap lett (sajnálom), de íme a Vihar vagy harmadik, utolsó előtti része. 

Aki esetleg a Sikolts a kedvemért utolsó fejezetét várja (ha még nem adta fel a reményt), annak sajnos egyelőre annyi információval tudok szolgálni, hogy lesz. Feltehetőleg valamikor február táján. 

Jövőre találkozunk.

Kellemes ünnepeket kívánok mindenkinek! <3

III. rész

2012

[április 4.]

Alexandert annak is nehéz elviselni, aki kedveli. Rémesen idegesítő és lehetetlenül különc, ráadásul a látszat ellenére abszolúte megközelíthetetlen. Amint gyanítani kezdi, hogy valaki komoly szándékkal közeledik felé, azonnal menekül. Mindketten folyékonyan hazudunk, de egymást ritkán sikerül átvernünk, ezért talán egy kicsit többet tudok róla, mint az átlag. Ez pedig épp olyasvalami, amit sohasem akartam. 

Alexander nélkülem ment Andréhoz. Mielőtt elindult volna, bejelentettem, hogy áthívom Heidit, erre pedig egy ingerült vállvonással válaszolt. Mondta párszor, hogy őt aztán rohadtul nem érdekli, kivel mit csinálok, mégis minden egyes alkalommal egyre erősebb bűntudat gyötört, mert legbelül még mindig bántani akartam. Hiába kerültünk közelebb egymáshoz, hiába próbáltam elengedni múltat, gyakran azon kaptam magam, hogy keresem a lehetőséget a támadásra. Sosem titkoltam a kapcsolatomat Heidivel, ám Alexander jelenlétében még rá is játszottam, hogy biztosan eljusson hozzá az üzenet.  Élveztem, hogy felbosszantottam vele, mert attól függetlenül, hogy az ellenkezőjét állította, nagyon is zavarta, ha mással voltam.

Heidi valójában öt napra Münchenbe utazott a teremtőjével, csak jólesett azt hazudni, hogy látni fogom. A bennem munkálkodó végtelen rosszindulat nem hagyhatta, hogy Alexander nyugodtan hagyjon hátra engem. Legyen csak kurva ideges, hogy aztán André még inkább felhúzza. Mielőtt azonban túlságosan jól érezhettem volna magam, a karma már kopogtatott is az ajtón Hayden Miller személyében, aki ezúttal még vendéget is hozott. A pasi Rhydian magasabb, gazdagabb, hímringyó változatának tűnt. Azonnal megutáltam. 

– Épp elég téged elviselni, az új faszidat nem vinnéd inkább máshová? 

– Itt te vagy az új darab – közölte a hasonmás gúnyos mosollyal, és félretolt az útból. 

Lehajította a táskáját a fal tövébe, mint aki hazaért. Fintorogva fordultam Hayden felé, aki olyan ártatlanul pislogott rám, hogy hirtelen elbizonytalanodtam, melyiküket kéne hamarabb agyonütnöm.

– Hol szedted ezt össze? – sziszegtem, mire nagy bizalmasan odahajolt hozzám. 

– Ő Marz Friedrich.

– Ó, hát persze, Marz Friedrich! – forgattam a szemem.  – Tudnom kéne, hogy ki a faszom az a Marz Friedrich? 

– Illene – csatlakozott hozzánk az érintett. – Százharminc évig voltam itt vámpírkirály, tizenöt évig pedig Alexander férje.

– Melyik részétől kellene meghatódnom? 

– Mindig ilyen tüskés vagy? 

– Ez csak a bemelegítés – felelte Hayden helyettem. 

– Remélem, nem maradtok sokáig – tettem hozzá.

– Szerencséd van – mondta Marz. – Két nap múlva már Svájcban kell lennem. 

– Miért nem indulsz most? 

Lukas is előkerült, de tőle nem vártam támogatást; Hayden már az első napon az ujja köré csavarta, és gátlástalanul ki is használta a rajongását. Az a szerencsétlen most is csak állt az előcsarnokban, és émelyítően szerelmes pillantásokkal bombázta Haydent, akit persze mindez kurvára hidegen hagyott.

Ismét megfogalmazódott bennem, hogy Alexandernek rettenetes az ízlése férfiak terén. Azt hittem, Chrisnél senki sem lehet rosszabb, Marz viszont azonnal lekörözte. Túlságosan színes, túlságosan hangos, túlságosan irritáló. 

– Itt semmi sem változott – jegyezte meg Marz, miközben forgott körbe-körbe, mint egy kisgyerek. – Minden úgy maradt, ahogy én berendeztem. 

– Ezek szerint nem is Alexander felelős ezért a borzalomért – vonta fel a szemöldökét Hayden. 

– És arról a borzalomról, amivé a karriered lett, ki tehet? 

Kényes téma. Hayden próbálta leplezni a dühét, mindhiába; a szeme vörösen világított, mint egy újonc vámpírnak. Delgado alaposan bemocskolta a hírnevét; csak néhány pletyka jutott el hozzám arról, hogy mit műveltek vele Atlantában, de bárhogy is történt, ezt még ő sem érdemelte. 

– Alexander hívott téged? – kérdeztem, hogy eltereljem Marz figyelmét Haydenről.

– Nem. Úgy döntöttem, meglepem.

– Miért érzem úgy, hogy kurvára nem fog örülni? 

– Lehet, hogy egy kicsit mérges lesz – bólintott Marz. – Legutóbb elég csúnyán összevesztünk.

– Ha esetleg vért kell felmosni vagy elhagyott végtagokat összeszedegetni, akkor Lukast keresd. 

– Ne reménykedj, Alexander nem bántana. Én vagyok a kedvenc volt férje. 

– Mert mennyi van neki? 

– Veled együtt három.

– Velem együtt? – kérdeztem vissza döbbenten, mire Marz is megijedt egy kicsit. 

– Úgy hallottam, hogy váltok. 

– Tényleg így van – mondtam, bár mostanság szóba sem jött a dolog.

– Akkor ugye nincs harag, ha egy kicsit nosztalgiázunk? 

Ez már ténylegesen kimerítette a pofátlanság fogalmát. Nem elég, hogy hívatlanul berontott ide, képes teljes lelki nyugalommal rákérdezni, hogy dughat-e egyet Alexanderrel. Mindig is gyűlöltem ezt a nevetséges házasság-dolgot, mégis legszívesebben darabokra vertem volna a legközelebbi bútordarabot Marz pofáján.

– Nagy szerencséd van Lysanderrel – mosolyodott el Hayden. – Egy ilyen kérdésért én levágnám néhány felesleges testrészedet.

– Elhiszem. Ott voltam, mikor kilógattad a toronyból azt a szerencsétlen srácot Rómában, csak mert sok időt töltött Anthony közelében.

Általában már azt megéreztem, ha Alexander a város túlsó feléről elindult hazafelé, ezúttal viszont meglepetten ugrottam egyet, mikor bebaszta maga mögött az ajtót. Ő megtehette, hogy bezárkózik; nagyobb hatalma volt a kötelékünk felett, mint nekem. Most épp falat emelt kettőnk közé, ennél jobban pedig semmit sem utáltam. Delgado tapasztalata ilyenkor szart se ért, egyszerűen képtelenségnek tűnt leküzdeni a rám törő, teljességgel irracionális kétségbeesést. 

– Mit keresel itt?

– Te is nagyon hiányoztál, Alec – vigyorodott el Marz.

Alexander rohadtul allergiás volt arra, ha becézgették. A hatás nem maradt el; megragadta Marz karját, és elindult vele kifelé.

– Most pedig eltűnsz innen.

– Ne legyél idióta! – mordult rá Marz. – Beszélnünk kell. Négyszemközt. 

– Nekünk nincs miről…

– De van, bassza meg, mi másért lennék itt?

Alexander felvonta az egyik szemöldökét, mire Marz elnevette magát. Fel akartam hasítani a torkát. Bár, ha már úgyis nekilátok a vagdosásnak, talán célszerűbb lenne rögtön kettévágni, esetleg négybe, és kidobni a szemetesbe, ahová való. 

– Oké, lebuktam, nyilván van valami hátsó szándékom – mondta a hullajelölt, aki kurva elégedett lehetett magával, hiszen Alexander kezdett lehiggadni, és már nem igyekezett kilökdösni az ajtón. – Előbb essünk túl a kellemetlen és unalmas részen, utána pedig foglalkozhatunk mással is. 

Megvetően figyeltem, ahogy elvonultak. Könnyen adod magad, próbáltam sugallni a kötelékünkön keresztül. Az esély, hogy ebből bármi is eljut hozzá, minimális volt, így még hozzátettem néhány dolgot. Rohadtul elegem van belőled. Undorító vagy.

– Segítségre lenne szükséged? – súgta mögöttem Hayden. Ennek is most kellett visszamásznia a pokolból, hogy kísértsen. Mikor máskor? 

– Már az is segítség, ha nem idegesítesz.

– Menj, lődd le! – Ahogy felé fordultam, már nyújtotta is a pisztolyát.

– Baszd meg, Hayden, épp próbálok jobb emberré válni, ne adj a kezembe fegyvert!

– Reménytelen eset – sóhajtotta, majd elővett egy tőrt is. – Ehhez mit szólsz?

Inkább otthagytam. 

[április 5.]

Ha Delgado életéről álmodom, ébredés után még mindig összezavarodom egy kicsit. Főleg, ha Hayden is a közelben van. Hiába tudom, hogy ki nem állhatom őt és undorodom tőle, néha úgy bámulok rá, ahogy nem helyes. Beteges gondolatok jönnek, akkor pedig már magamtól undorodom. Valószínűleg Delgado tehet arról is, hogy ilyen szerencsétlenül alakul a viszonyom Alexanderrel. Tényleg az a saját véleményem róla, ami legelőször eszembe jut? 

Hajnalban egyedül találtam Marzot. Köntösben terpeszkedett a kanapén, két ujja közt cigit tartott. Először az jutott eszembe, hogy Alexander ki fogja ezért nyírni, majd az, hogy ha jól sikerült a nosztalgiázás, akkor inkább majd feltakaríttatja velem a csikkeket. Ugyanis ez a barom mindenfelé szemetelt a lakásban, de valamiért neki ezt meg lehetett bocsátani.

– Alexander? 

– Alszik. – Marz az arcom irányába fújta a füstöt, majd a mellette lévő üres helyre mutatott. – Gyere, ülj le!

– Nincs kedvem.

– Akkor állj ott, nekem mindegy. – Komolyabban nézett rám, mint eddig bármikor. – Mint régi ex a leendőnek… ne légy túl kemény Alexanderrel. Tudom, hogy nehéz eset, és néha legszívesebben felrúgnád, de ahogy látom, nagyon szeret téged. Kár, hogy nem jött össze.

– A másik volt férjnek is lesz valami mondanivalója? 

– Tekintve, hogy Stefan már legalább harminc éve halott, nem sok. 

– Mi történt vele? 

– Az esküvőt követő éjszakán elkapták őt, alaposan megkínozták, aztán végeztek vele. Alexander darabokban kapta vissza. 

– Beauchene – leheltem, mire Marz bólintott.

– Igen, valószínűleg ő volt a megbízó. Jobban jársz, ha nem emlegeted Beauchene-t vagy Stefant.

– Nekem erről soha semmit sem árult el. – Úgy döntöttem, mégis leülök mellé. – Hogy kezdődött egyáltalán ez az egész balhé Beauchene-nel?

Marz csendben maradt, ebből rögtön kitaláltam, hogy Alexander felébredt. Továbbra is teljes elutasítást érzékeltem a kötelékünkön keresztül, ettől pedig felerősödött bennem a kétségbeesett vágy, hogy felhívjam magamra a figyelmét. Az emlékeink közt kutakodva mindig Delgado saját hülyeségének tartottam, hogy olyan kibaszott kitartóan küzdött még Hayden egy apró, jelentéktelen pillantásáért is, erre én is ugyanezt csináltam. Észre kellett vennie engem, az már mindegy, hogy haraggal vagy boldogan gondol rám, csak gondoljon. Most azonnal. 

Több lenne bennem Delgadóból, mint Lysanderből? 

Alexander kilépett a lakosztályából, épp az egyik kedvenc fegyverét csúsztatta a ruhája alá. Marz a kezembe nyomta a cigijét, és felkelt. 

– Alec, te hová mész ilyenkor? 

– Semmi közöd hozzá. Takarítsd fel ezt a mocskot, és tűnj el, mielőtt még visszaérnék! 

– Mire van a személyzeted? 

– Hogy szétrúgják a segged, ha nem teszed, amit mondok. 

– Elszomorítasz. Egyébként muszáj neked fényes nappal szaladgálni? 

– Autóval megyek.

– Autóval! – Marz megvetően felhorkant. – Túlságosan megbízol abban a szarban.

– Én terveztem. Nem hagy cserben, mint egyesek. 

– Lehet, hogy legközelebb a kocsidat kellene elvenned. Annak talán nincsenek olyan igényei, amihez kevés vagy.

– Jó ötlet – morogta Alexander, és már indult volna a garázshoz vezető lépcsősor felé, mire Marz a karja után kapott. 

– Megígéred, hogy legalább elgondolkodsz azon, amit mondtam? 

– Ha cserébe megígéred, hogy legalább tíz évig nem látlak.

– Nehogy azt hidd, hogy hiányozni fogsz!

– Túlélem.

Amint ismét kettesben maradtunk, Marz már vissza is tért hozzám. Kényelmesen hátradőlt a kanapén, és egy rémisztő másodpercig azt hittem, át fogja karolni a vállamat. Szerencséjére nem tette.

– Alexander említette, hogy az esküvő előtt változtatott át, de… valahogy sokkal idősebbnek tűnsz. 

– Néha én is legalább kétszáznak érzem magam – vontam vállat. – Most már beszélhetnénk Beauchene-ről? 

– Ha ennyire ragaszkodsz hozzá. Alexander nem kifejezetten az a kötekedős típus, Stefan volt az, aki összeugrasztotta Beauchene-nel. Én már akkor szóltam, hogy vigyázzanak, mert ennek nem lesz jó vége, de nyilván a rettenetes, gonosz ex rosszat akar és hülyeséget beszél, szóval basztak rám hallgatni. Sosem kívántam Stefan halálát, de azt egyáltalán nem bánom, hogy eltűnt Alexander életéből. Teljesen megbolondította. Ahogy látom, még most sem találja a helyét. Remélem, jön végre valaki, aki segít neki.

– Ja, én is. – Kényelmetlenül fészkelődtem. 

– Delgado – suttogta Marz teljesen váratlanul, mire teljesen ledermedtem. Alexander mégiscsak elárulta volna neki, mi történt? 

– Tessék? – színleltem értetlenséget, a hangom pedig szokatlanul gyenge volt. 

– Idáig azon gondolkodtam, kire is emlékeztetsz annyira. Ne vedd sértésnek, de néha pontosan úgy nézel vagy beszélsz, mint annak idején Delgado. Az akcentusotok is teljesen egyforma. – Marz bűnbánóan pislogott rám, ahogy felugrottam mellőle. – Nem akartalak megbántani vagy felzaklatni ezzel. 

Delgado, örökké csak Delgado. Azt hittem, két év után végre megtanultam együtt élni vele, elfogadtam, hogy nem téphetem ki őt magamból, mert egyek vagyunk, és azok is maradunk a halálom napjáig. Mégis a rosszullét környékezett, ahogy Marz eszembe juttatta mindezt. Tükör elé akartam rohanni, hogy megbizonyosodjak róla, ez az én testem.

– Lysander, ülj vissza! Szörnyen nézel ki. 

– Semmi bajom – feleltem, de ilyen gyenge alakítással esélyem sem volt átverni Marzot.

– Sejthettem volna – mondta komoran. – Sajnálom, hogy felhoztam. Bármit is tett veled… 

– Hagyjuk.

Alexandert kerestem a kötelékünkön keresztül, és ugyanazzal a hideg elutasítással találkoztam, mint eddig.

A köztünk magasodó fal csak akkor kezdett omladozni, mikor este Marz búcsúképp néhányszor még elküldte a fenébe Alexandert, majd bepattant az autójába, amely abban a pillanatban felrobbant, ahogy ráadta a gyújtást.

[április 11.]

Alexander előlem is menekül. Eddig ennek még örültem is, mert nem tudtam volna mit kezdeni vele, így viszont az sem tűnt fel, mekkora szakadék tátong kettőnk közt.

Törött kar és vérző orr kellett ahhoz, hogy Alexander újra szóba álljon velem. Hazafelé tartottam, mikor összeakadtam Roland egyik kirúgott testőrével. Nem hittem, hogy lenne elég bátorsága megtámadni engem. Alábecsültem őt, és ez majdnem az életembe került, ám ezt az apró részletet inkább elhallgattam. 

Alexandert nem hatotta meg különösebben a beszámolóm, kifejezéstelen arccal várta, hogy végre befejezzem. Greta közben rendbe tette a karomat, Lukas meg a háttérben idétlenkedett Andrew-val; örültem volna, ha mind elhúznak a fenébe, és kettesben maradhatnék valamennyit Alexanderrel. Ilyen közönség előtt csak valami szar kitérő választ adna arra, hogy miért zárt ki. 

– Beszélhetnénk? – kérdeztem halkan, mire azzal az idegesítő közönnyel vállat vont.

– Épp azt csináljuk, nem? 

– Négyszemközt – morogtam. 

– Fontos? – sóhajtott fel. – Elég sok dolgom van még…

Átlátszó hazugság. Mikor valami halaszthatatlan programja akadt, vagy elő sem került, vagy pedig minden munkáját szétszórta maga körül, és igyekezett egyszerre többel is haladni. Ha Andréhoz készült, az a nyomorék tízpercenként hívogatta, az elmúlt félórában pedig egyszer sem csörgött a telefonja. Geróval holnap találkozik, Marz utódjával pedig már felvette a kapcsolatot. 

– Igen, fontos. Különben nem kérném.

– Rendben – felelte kelletlenül. – Gyere!

Elvonultunk a lakosztályába. Az ágy szélére ültem, ő viszont nem mozdult az ajtótól, ettől pedig az egész csak még kényelmetlenebbé vált. 

– Miért csinálod ezt? 

– Mit? 

– Ne játszd a hülyét! – csattantam fel. – Miért zársz ki? 

– Azért, hogy szokd az érzést. Ha elengedlek, ennél sokkal nehezebb lesz. 

– Jó, most pedig azt áruld el, miért hazudsz!

– Neked aztán nincs jogod ezt számon kérni…

– Nyilván nincs, de rajtam kívül senki sem fogja megtenni. Szóval? 

– Hagyjuk ezt, Lysander…

– Én is pontosan ezt mondom! Rohadtul nem fair, hogy te akkor rángatsz ide-oda, amikor épp kedved tartja, miközben teljes mértékben elhatárolod magad tőlem. Ennyit a barátságról? 

– A saját érzéseiddel sem tudsz megbirkózni, mégis minek fárasszalak a sajátjaimmal? 

– Mert segíteni akarok.

– Már azzal is nagyon sokat segítesz, ha nem vagy útban. 

– Megértem – mondtam, mire csak szkeptikusan felvonta a szemöldökét. – Ne vágj ilyen pofát, én is néztem végig olyasvalaki halálát, aki fontos nekem. 

– Értékelem a szándékot, Lysander, de most inkább egyedül szeretnék lenni.

– Ahogy gondolod – tápászkodtam fel csalódottan, hogy elinduljak kifelé.

Megtorpantam mellette, óvatosan a vállára tettem a kezem. Még mindig nehezemre esett hozzáérni, mert attól tartottam, hogy túl soknak bizonyul majd. Alexander közelebb húzódott hozzám, és hosszú ideje először úgy tűnt, újra nyit felém.

– Nem értem… – Talán kimondta, talán csak a fejemben hallottam a hangját, de felbátorodva átkaroltam Alexandert, ő pedig a vállamnak támasztotta a homlokát.

Teljesen más érzés volt, mint amire számítottam. Természetes, akár a levegővétel. Megnyugtató. Túlságosan is jó…

Meddig tarthat egy ölelés, mielőtt fura vagy félreérthető lenne? Kegyetlen dolog lenne épp most szórakozni Alexanderrel, főleg azok után, amit Marztól hallottam, de egyszerűen képtelen voltam elengedni.

– Vigyázz magadra, jó? – motyogta. – Tudom, hogy eleged van belőlem, na meg undorítónak tartasz, de…

Felszisszentem, mire elhallgatott.

– Azt nem gondoltam komolyan. Csak dühös voltam, mert kizártál…

– Mindig figyelek rád – felelte. – Nincs olyan, hogy teljesen kizárnálak. 

– Sajnálom. 

– Tényleg sajnálhatod, ha ilyen drasztikus lépésre szántad el magad.

– Te most gúnyolódsz? 

– Észrevetted? – Felemelte a fejét, és halványan elmosolyodott. – Lenyűgöző.

Találkozott a tekintetünk, mire ő szinte azonnal oldalra pillantott. Összeszámolni sem tudom, hányszor közöltem vele, mennyire idegesít, hogy egyfolytában fénylik a szeme. Mikor épp minden rendben volt, Alexandert kurvára nem érdekelte, miféle megjegyzéseket tettem rá, mostanság viszont figyelt és komolyan vett. Mardosott a bűntudat. Szánalmas utód és rettenetes partner voltam; egyszer kellett volna úgy mellette állnom és biztonságot nyújtanom, ahogyan ő tette, mióta csak megismertem, erre ezt is elcsesztem. 

Megérintettem az arcát, hogy újra rám nézzen, és ez az érintés is sokkal hosszabbra nyúlt, mint terveztem. A fiatal vámpír énem örökkévalóságnak tűnő ideje erre vágyott, de ahelyett, hogy megnyugodtam volna, inkább még több kellett. Alexander ajkát bámultam, és egyre inkább zavart a köztünk lévő távolság. 

– Lysander, ezt ne – súgta, a tenyerét pedig a mellkasomra csúsztatta, hogy eltoljon, de nem hagytam magam. Hamar abbahagyta a próbálkozást, inkább odahajolt hozzám; kis híján egymáshoz ért az arcunk. – Megbánnád. 

– Igazad van. Fogalmam sincs, mi ütött belém. 

Megijesztett a tény, hogy pár másodperccel korábban nemcsak engedtem volna Alexandernek, hogy megcsókoljon, de egyenesen kívántam is. Ez pedig Delgado hatása kell, hogy legyen, mert én rohadtul nem vagyok ilyen. Mert ez helytelen. Borzalmas, undorító, bűn. Egész életemben ezt hallgattam. Rhydiannek, a család által úgy imádott kisöcsémnek is rejtőzködnie kellett. 

– Semmi baj – lehelte Alexander, és hátrébb lépett, mire én követtem. – Mit csinálsz? 

– Eltűnök innen – motyogtam. – Az lesz a legjobb.

– Szerintem is – bólintott.

Megint csalódást okoztam; ezt bezzeg hajlandó volt éreztetni a kötelékünkön keresztül. Rohadék.

[április 12.]

Kezdem azt hinni, hogy Alexandernek állandóan szüksége van arra, hogy pofátlanul kihasználják, ezért követ el ennyi faszságot. Évekig kínlódott Anthonyval, miután az a nyomorult már teljesen megőrült; Gero szerint kis híján belehalt. 

Sosem jött ki valami jól Haydennel, mégis pattan, ha annak bármire szüksége van. 

Arról nem is beszélve, hogy engem is elvisel mindazok ellenére, amit műveltem. 

Alexander a garázsban ügyködött az egyik autóján. Ilyenkor többnyire már rég aludni szokott, Marz halála óta viszont egyszer sem láttam pihenni. A barátai már engem zaklattak, hogy csináljak vele valamit, mert én mint szerető férje biztosan kurva nagy hatással vagyok rá. A két együtt töltött év során még csak normálisan beszélni sem tanultunk meg egymással. A siker garantált. 

– Nem jössz fel? – kérdeztem. – Hayden már kiütötte magát, szerintem holnap estig elő sem kerül. 

– Csodás – felelte Alexander teljesen érzelemmentes hangon. – Nekem is van egy jó hírem. 

– Én is örülni fogok? 

– Meglepne, ha nem örülnél, tekintve, hogy mennyit harcoltál ezért. Vége van, Lysander. Két héten belül szabad leszel. Teljesen. 

– Oh. – Ennyit bírtam kinyögni. Hiába jött sokszor szóba a dolog, sosem tűnt még ennyire valóságosnak és közelinek. – Ez… tényleg jó hír. Bevallom, néha nem hittem, hogy komolyan gondolod…

– Néha? – visszhangozta gúnyosan. – Szerintem még most sem hiszel nekem.

– Dehogynem! – vágtam rá. – Bízom benned. 

– Köszönöm – mosolygott rám, a tekintete viszont azt üzente, hogy feldughatom magamnak az üres szavaimat. 

– Egy problémával kevesebb, mi? – préseltem ki magamból egy apró nevetést. 

Felsóhajtott, és a műmosoly is eltűnt az arcáról. Ezúttal nem bántam azt a sajátos, bosszantóan kutakodó pillantását; könnyebb lett volna, ha egyszerűen csak kiolvassa a gondolataimból mindazt, amit mondani szeretnék, csak képtelen vagyok megfogalmazni. Erre persze hiába várnék, ideje volt összeszednem magam, és abbahagyni a halogatást. 

– Alexander…

– Azért még ne kezdj el búcsúzkodni! – szólt közbe. Kényelmetlenül fészkelődött. – Elég lesz akkor is, ha már aktuális. Igazából leginkább azt értékelném, ha teljes mértékben kihagynánk.

– Ahogy akarod. Csak annyit… szóval… – Nagyot nyeltem, és inkább a foltot bámultam a pólóján. – Bocsánatot szeretnék kérni.

– A szekrényes eset miatt? – biccentette oldalra a fejét. – Semmi gond, de azért legközelebb, ha Hayden felbosszant, ne rám boríts dolgokat.

– Nem konkrétan a szekrényes esetre gondoltam, hanem mindenre. Mindenre, amit az utóbbi két évben műveltem veled. Gyűlöltem az egész világot, és olyan egyszerű volt az összes haragot és sérelmet rád zúdítani. Mert ugyan ki mást vehettem volna elő? Delgadót, aki már rég halott? Az elrablóimat, akiket évek óta nem láttam? Azt se tudtam, ki vagyok, mihez kezdhetnék, van-e egyáltalán értelme még élnem. Nélküled már rég halott lennék. Valószínűleg sohasem fogok teljesen megbékélni ezzel – néztem végig magamon –, de már látom, hogy még az olyanok számára is van remény, mint én. Jobb lehetek, és leszek is. Bizonyítani akarok, és… örülnék, ha egyszer valóban barátok lehetnénk. Senki sem tette volna meg értem mindazt, amit te. Annyi okot adtam rá, hogy kirúgj a francba, de kitartottál mellettem, cserébe én állandóan basztattalak. Sajnálom. Őszintén. 

Idegtépően hosszúra nyúlt a csend. Alexander újra elmosolyodott, ám a kötelékünkön át nem éreztem mást, csak szomorúságot. 

– Ha egy nap végre meglátod magadban azt, amit én, akkor már megérte küzdeni érted.

– Mi van, ha csak képzelődtél? – kérdeztem halkan.

– Na, és akkor mi lenne, ha egyszer végre abbahagynád az ellenkezést? 

– Apokalipszis? 

– Valahányszor józanul szólok hozzád, megbánom. 

– Akkor gyere fel velem, iszunk valamit, és talán elviselhető leszek. 

– Jó, legyen – adta meg magát egy nagy sóhaj kíséretében. 

Ragaszkodtam hozzá, hogy az én szobámba menjünk, nehogy Alexander megint nekiálljon dolgozni. Mire kerítettem két poharat, már el is aludt.

[április 17.]

Nemrég találtam egy képet Marzról és Alexanderről. Mindketten rohadtul boldogtalannak tűntek.

Heidi kiszemelt magának valaki mást. Sosem titkolta, hogy ez egyszer majd megtörténik; eddig sem maradt sokáig ugyanazzal a férfivel, és ezután sem szándékozott. Később jött vissza Münchenből, mert azt a bizonyos pasast szórakoztatta. Magamat is megleptem azzal, mennyire könnyen elfogadtam a helyzetet. Egyetlen másodpercét sem bántam a Heidivel töltött időnek, de nem voltam szerelmes. Alig emlékeztem rá, milyen érzés is az. 

– Azért Alexander hiányozni fog – jegyezte meg Heidi, ahogy átvágtunk a parkon a lakásához. 

– Milyen rendes tőled – sóhajtottam fel. – Épp összetöröd a szívem, erre azt sajnálod, hogy ritkábban látod majd Alexandert. 

– Ő valószínűleg kevésbé sajnálja. Néha tényleg attól tartottam, hogy belém vág egy karót abban a minutumban, ahogy hátat fordítok neki. Aranyos, ahogy féltékenykedik.

– Nekem nem ez a szó jutna először eszembe. 

– Kettőtök közül te vagy rosszabb.

– Dehogyis – vágtam rá, Heidi pedig felnevetett.

– Akkor mi is van azzal a bizonyos Chrisszel? 

– Chrisről nem beszélünk – fintorogtam. – Egyébként is, én csak segíteni próbálok Alexandernek, mert nagy bajok vannak az ízlésével. 

– Milyen bajok? Találkoztam néhány partnerével, és mind nagyon rendesek voltak. Stefant például imádtam. Borzasztó, ami vele történt. 

– Stefanról éppenséggel nem azt hallottam, hogy olyan kibaszott rendes lett volna. 

– Tíz éven át voltunk barátok, te pedig sosem ismerted. Meg sem születtél még, mikor Stefan meghalt. Inkább nekem higgy, mint a rosszindulatú pletykáknak.

– Akkor nyilván tudsz a balhéról Beauchene-nel – mondtam, mire Heidi összerezzent, és elfordította a fejét. 

– Köszönöm, hogy elkísértél. Majd hívlak, oké? 

Mielőtt bármit is felelhettem volna, bevágódott mögötte az ajtó. 

[április 19.]

Ha Rhydian valamilyen módon lát most engem, minden bizonnyal röhög rajtam, esetleg azt gondolja, mekkora képmutató idióta voltam egész életemben. Igazat kell adnom neki.

Alexander alkarját harapásnyomok borították, a nadrágján még mindig ott sötétlettek a vérfoltok. Bűntudatosan, lehajtott fejjel ültem mellette, saját halvány sebhelyeimet bámultam. Képtelen voltam normálisan inni; mindig addig halogattam, míg már legyengülve szédelegtem, hogy aztán végül Alexander közbelépjen. A szánalmas bukás pedig innentől kezdve garantált volt. Amint megéreztem Alexander vérének ízét, nem bírtam megállni, hiába próbálkoztam Delgado összes módszerével. Ilyenkor még inkább undorodtam magamtól. Az állatoknak is több önuralma van, mint nekem. Semmivel sem voltam jobb, mint az a seggfej, aki annak idején bezárt a pincébe.

– Lysander, azt mondtad, hogy javult a helyzet. – Alexander egyáltalán nem tűnt dühösnek, inkább aggódott, és ettől csak még nyomorultabbul éreztem magam. A karjára mutatott.  – Ezzel még egy fiatal vámpírt is megölnél, nemhogy egy halandót. Azt hittem, az a célod, hogy ez ne történjen meg.

– A te bajod, hogy még ezek után is hiszel nekem – vontam vállat könnyednek szánt mozdulattal. A hányingerrel küzdöttem. – Fogalmam sincs, mit tehetnék. Anthony hogyan tanított meg téged erre? 

– Elkapta néhány halandó barátomat, és csak belőlük engedett inni.

– Megölted bármelyiküket is? 

– Nem. – Alexander szomorúan elmosolyodott. – Azt Anthony megtette helyettem.

– Milyen meglepő – morogtam. Delgado gyűlölete vegyült a sajátommal. – Az a szarházi nem is értett máshoz, csak a gyilkoláshoz meg a romboláshoz.

– Anthony nem akarta, hogy bármi is a múlthoz, a halandó életünkhöz kössön minket. Nem lehettünk többé azok, akik az átváltozás előtt voltunk. Szerintem te is tudod, mit mondogatott annyiszor…

– Tökéletes vagy halott – feleltem gúnyosan utánozva Anthony stílusát. – Te választasz. Komolyan, Alexander, miért nem fogtatok össze ti hárman, és csaptátok le ennek a patkánynak a fejét? 

– Nem tudom, feltűnt-e, de Anthony igazán ragaszkodott a fejéhez.

– Az a nyamvadt rohadék…

– Nyugalom, Delgado ¬– szólt rám.

– Bocs – rántottam meg a vállamat. – Lehet, hogy egy kicsit jobban utálom őt, mint amennyire jogos az esetemben.

– Hayden miatt? 

– Ja, főleg. Egyébként őt is utálom. Most már igazán eltakarodhatna innen.

– Ez nem újdonság. Te mindenkit utálsz. 

– Úgy van – bólintottam. – Téged kevésbé, mint az átlagot, ha érdekel. 

– Ez igazán megható – vigyorodott el, és felemelte az ép kezét, hogy aztán a mozdulat közepén elbizonytalanodva visszaejtse az ölébe. 

– Csináld – mondtam, kiérdemelve egy zavart pillantást. – Amit akartál. Ha elkezdted, fejezd is be!

Ott és akkor már rohadtul nem érdekelt, hogy Delgado vagy Lysander vágyott igazából Alexanderre; mindkettő én voltam és valahogy egyik sem. Ki kellett derítenem, hogy mit is érzek valójában. Elmúlik-e, mikor majd végleg elválnak útjaink? Igaza lesz Alexandernek, és bánni fogom, hogy megtörtént? 

Alexander nem mozdult, a zavartság nyílt ellenségességgé változott a tekintetében. 

– Ez rossz vicc, Lysander. Hagyd abba. 

– Komolyan gondolom.

– Még mindig nincs vége? – kérdezte halkan. – Most is büntetni akarsz? 

– Ezt nem értem…

Két tenyere közé fogta az arcomat, és megcsókolt. Legbelül egy kicsit még mindig reménykedtem, hogy utálni fogom az egészet, elküldöm Alexandert a fenébe, és a lehető legegyszerűbben továbblépek. Az is megfordult a fejemben, hogy hazudok; villámgyorsan kreálok egy szánalmas műbalhét, és ezzel lezárjuk az ügyet. Alexander azonban teljesen lefegyverzett az őszinteségével. Először láthattam bele úgy a gondolataiba, ahogy ő az enyémekbe. Alexander valóban szeretett, mindent megtett, hogy érzékeltesse, én pedig képtelen voltam ellenállni neki. 

Ösztönösen ellöktem őt magamtól, ahogy Lukas berontott hozzánk. Oda se kellett néznem, hogy tudjam, a szokásos kétségbeesett ábrázatával kapaszkodik a kilincsbe, és arra vár, hogy baromi teátrálisan előadhassa a problémáját. Kedvem támadt megfojtani. Alexander figyelmeztető pillantást vetett rám, majd Lukashoz fordult.

– Mi a baj?

– Már megint… azt csinálja. Hayden. Próbáltam megállítani, de nem sikerült. 

– Halottak?

– Eddig három. 

– Lukas, maradj itt Lysanderrel…

– Nem marad itt Lysanderrel – vágtam közbe ingerülten, majd meglepetten felszisszentem, ahogy Alexander elkapta a pólómat, és közelebb rántott. 

– Esetleg te akarsz kínlódni Haydennel? – mordult rám. Nem feleltem. – Ja, én is így gondoltam.

Alexander elviharzott, Lukas pedig néha óvatosan tett egy-egy lépést felém.  Eldöntöttem, hogy előbb eltöröm mindkét lábát, és csak azután kezdem fojtogatni.

– Miért vagy véres? – kérdezte félénken.

– Még egy szó, és Alexander sem fogja megtalálni a hulládat. 

Megérintettem a számat. Talán nem is olyan nagy probléma, hogy Lukas megzavart minket.

Fogalmam sincs, mit képzeltem. Remegő kezemet bámultam, elszorult a torkom; ezt nem lett volna szabad. Gyűlölni akartam a történteket, de csak önmagam iránt éreztem határtalan undort. Alexander olyasvalakit érdemelt volna, aki nem esik pánikba egy nyomorult csóktól. 

Felpattantam, Lukas pedig felnyüszített, és védekezőn maga elé emelte a karját.

– Ne nyávogj itt nekem, senki sem fog bántani.

– Hová mész? – szólt utánam Lukas, ahogy kiléptem az ajtón.

– Semmi közöd hozzá. Ha pedig Alexander kérdezné… eh, neki sincs semmi köze hozzá.

[április 21.]

Undorító.

Bűnös.

Szégyentelen. 

Elfajzott. 

Hogy is felejthetném ezt el?

Az elmúlt másfél nap eseményei elmosódtak, homályos, néhol szinte érthetetlen masszává változtak. Emlékeztem félvérre, aki eladott nekem valami olcsó szart. Emlékeztem a nőre, aki egy kocsma előtt cigizett, és annyira hasonlított Juliára, ahogy arra is emlékeztem, hogy miután dugtunk, csak még rosszabbul éreztem magam. Azt, hogy merre kóboroltam, miután otthagytam a Julia-hasonmást, mi okozta a fájdalmat, ami teljesen megbénított, hol töltöttem a nappalt, vagy melyik utcán hagyott el végleg az erőm, nem tudtam volna megmondani.

A szobámban ébredtem. Hiába tapogatóztam, nem találtam a villanykapcsolót. Halkan szitkozódva felültem, úgy próbálkoztam tovább. Percek teltek el, mire feltűnt, hogy nem vagyok egyedül. Az illető a falnak támaszkodva állt a helyiség túlsó végében, és nem kellett látnom az arcát ahhoz, hogy tudjam, épp kibaszott dühös rám és a kivégzésem különböző lehetőségeiről fantáziál. 

– Figyelek – mondtam, és visszadőltem a párnámra. Még beszélni is fárasztó volt, nemhogy ülni. – Essünk túl rajta.

– Kibírtál te valaha is úgy egy napot, hogy nem csináltál semmi hülyeséget? – Alexander hangja szokatlanul erőtlenül csengett.

– Sajnálom – motyogtam. – Kiakadtam…

– Tudod te, hányan vadásztak rád? Hatalmas szerencséd volt, hogy én találtalak meg. A kurva életbe, Lysander, nemrég ölték meg Marzot a szemed láttára! Az eszedbe sem jutott, hogy esetleg nem az utcán kéne kiütnöd magad? Mikor előkerítettelek, meg akartalak ütni, de már annyian megtették helyettem, hogy nem láttam értelmét. 

Végre sikerült felkapcsolnom a villanyt. Azonnal észrevettem, hogy Alexander mindkét karját harapásnyomok borították. Rajtam kívül pedig senki sem hagyhatott rajta ilyen mocskos sebeket.

– Idejönnél? – nyújtottam felé a kezemet, mire kelletlenül engedelmeskedett. Közelebbről is szemügyre vettem, mit műveltem vele. – Miért nem gyógyul gyorsabban?

– Már sokkal jobban néz ki – vont vállat. 

– És velem mi a helyzet? Miért is vertek meg? 

– Az biztos, hogy a kellemes, békés természetednek semmi köze nem volt hozzá…

– Nagyon vicces.

Odébb húzódtam, Alexander pedig ledőlt mellém. Sokalltam azt a néhány centimétert is, ami elválasztott tőle. Erről aztán eszembe jutott, miért is rohantam el olyan kétségbeesetten korábban. Alexander azonnal megérezte a hangulatváltozást.

– Egyedül szeretnél lenni? 

– Nem – vágtam rá talán túlságosan is gyorsan.

– Ha neked úgy jó, elfelejthetjük azt, ami köztünk történt – javasolta.

– Csókolhattál volna bénábban is, hogy könnyebb legyen felejteni – jegyeztem meg, mire halványan elmosolyodott. – Baszd meg, Alexander… miért vagy ilyen kibaszott gyönyörű?

Aggodalmasan nézett rám.

– Azt hittem, nagyjából már kijózanodtál. 

– Én is. – Az érzések követhetetlen gyorsasággal váltakoztak; hol a szégyen és a bizonytalanság dominált, hol pedig az Alexander iránti vonzalmam, amely egyszerre tűnt újnak, ismeretlennek és Delgado által abszolúte természetesnek. 

– Pihenj! Később még benézek hozzád – mondta Alexander. A mellkasára tettem a kezem, ahogy megpróbált felállni. – Mi az? 

Közelebb csúsztam hozzá, ajkam az ajkához ért, mire ő összerezzent, és egy másodperc erejéig azt hittem, megüt vagy elküld a fenébe, ám végül csak hozzám simult, és hagyta, hogy megcsókoljam. 

– Lysander… mi lesz veled, ha nem leszek melletted, hogy megvédjelek? – suttogta.

– Őszintén? Fogalmam sincs. Talán pajzsnak használom Haydent. 

– Jó ötlet.

– És mi lesz veled, ha nem leszek melletted, hogy bosszantsalak? 

– Talán felhívom Christ – vetette fel, majd az undorodó fintoromat látva elnevette magát. 

– Most úgy teszek, mintha ezt meg sem hallottam volna.

– Egyébként vele mi a… – Meglepetten elhallgatott, ahogy átkaroltam, és az arcomat a nyakába fúrtam. – Lysander? 

– Lehetne, hogy most nem kérdezel semmit? 

Képtelen lettem volna bármire is válaszolni, vagy legalább annyit mondani, hogy már értem, és nekem is szükségem van rá, ahogy neki rám, és ha egyszerűen csak elengedhetném azt a rengeteg félelmet és gyűlöletet, megtenném. Magamnak is elég épp nehéz volt beismerni.

[május 12.]

Nem tudom, mi hozta valójában a változást. Talán az a bizonyos csók hetekkel ezelőtt. Talán az éjszaka, mikor Alexander részegen az ölembe ült, és rettentő hamisan énekelt valami népdalt, engem pedig ez valahogy irracionálisan boldoggá tett. Talán a hétvége, mikor Londonban ragadtunk, és ez az idegtépő játszma elkezdődött. 

– Úgy hiányoztál! – kiáltotta Heidi, és átölelte Alexandert, aki hősiesen tűrte a szorongatást. – Na, milyen érzés újra szabadnak lenni? 

– Igazából csak jövő héten válunk. 

– Tényleg? – vigyorodott el Heidi, majd felém fordult. – Lysander mintha az előző hetet említette volna. 

– Dolgozunk rajta, oké? – vontam vállat ingerülten. 

– Ó, ebben sosem kételkedtem.

– Ne képzelj bele többet! – szóltam rá, bár már rég elkéstem ezzel a figyelmeztetéssel. – Alexanderrel szimplán csak jól elvagyunk. Mint barátok. 

– Lysander mostanában egész hasznos – próbált segíteni Alexander. – Már ő jár helyettem Andréhoz. Egyforma hangosan tudnak üvölteni. Megértik egymást, nekem pedig több időm marad dolgozni. 

– Hallottad. Hasznos vagyok.

– Érdekes formája ez a barátságnak. 

Senkinek sem árultam el az igazat házasságunkról, csak Hayden meg Rhydian néhány régi barátja tudta, mi történt valójában. Még Andrew és Lukas is azt gondolta, hogy valamikor őszintén szerelmesek voltunk Alexanderrel, csak aztán egy kis időre teljesen megőrültem, és mindenféle faszságot képzelődtem. Heidi csak a pletykákat ismerte, azok pedig legalább olyan vadak voltak, mint a valóság, úgyhogy nem haragudtam az állandó kíváncsiskodásáért. 

Alexander hamar lelépett, hogy legújabb autómodellen dolgozzon. Mindössze tíz készül majd a legújabb tervei szerint, és egy rakás gazdag vámpír már most versengett értük. 

– Na, most, hogy kettesben vagyunk, őszintébb leszel? – érdeklődött Heidi.

– Nincs hatalmas titok, vagy ilyesmi. Csak… nem akarom bántani, ennyi. Most rendben vagyunk, és szeretném, ha ez így maradna. Ameddig nem lépünk át egy bizonyos határt, egyikünk sem sérül. 

– Ugyan miért bántanád? 

Mert Delgado és a régi Lysander bántani akarja, és félek, hogy valamelyiküknek sikerül. Ezt azonban mégsem mondhattam ki. 

– Mert épp olyan kedvem van. Hiszen ismersz. 

– Nem muszáj beszélnünk róla. – Heidi mindig könnyedén átlátott rajtam. – Ha mégis meggondolnád magad, bármikor elérsz. 

– Köszönöm. 

Túlságosan hosszú ideje tartott már a harc a múltammal, elvesztem benne, de legalább már kerestem a kiutat, és most először éreztem azt, hogy rá is találtam. 

Erősebb leszek, mint Delgado.