Kontroll

Kiegészítő novella. Két évvel a Sikolts a kedvemért című történetem utolsó fejezetének eseményei után játszódik. 

Főszerepben Rhydian és Hayden, akik igyekeznek megbirkózni mindazzal, amit Ronove maga után hagyott.

Több-kevesebb sikerrel.

Kontroll

– Köszönöm, hogy hazahoztál.

Dante mosolya ezúttal sem volt őszinte. Ugyanannyira gyűlölt itt lenni, mint én; Berlin Lysander nélkül már nem volt az otthonunk. Minden a bátyámra emlékeztetett, a veszteségre, a hatalmas árra, amit a pillanatnyi békéért fizettünk. Igyekeztem helytállni, úgy intézkedni, ahogyan ő tette volna, ám Lysander felelőssége mellett Hayden feladatai is rám vártak. Üzenetek, meghívások és pletykák tömkelege zúdult rám; a kíváncsiskodók lélegzetvételnyi időt sem hagytak. Tudni akarták, miért mondtam le a vámpíruralkodói címről, hová tűnt a férjem, mikor beszélek végre Lysander haláláról, mik a terveim a továbbiakban, szövetkezem-e majd Eliával. Én pedig csak annyit akartam tudni, mikor fogják végre be a szájukat. 

– Szeretnéd, hogy bemenjek veled? – kérdezte Dante. – Ha esetleg… segítségre lenne szükséged.

– Boldogulok egyedül is.

Kiszálltam Dante kocsijából, elfojtottam egy fájdalmas nyögést. Sokat rohangáltam az utóbbi néhány órában, a sérült lábamnak pedig túlságosan megerőltetőnek bizonyult a programok által diktált tempó. Alig vártam, hogy belezuhanhassak az ágyba, még ha Hayden miatt valószínűleg egy percet sem bírok majd aludni. 

– Biztos ne kísérjelek be? – szólt utánam Dante. – Gyanúsan nagy a sötétség. 

– Túl sokat aggódsz. – A nevetésem még nekem is hamisan csengett. – Ez csak Hayden. Nem fog megenni. 

– Ha bármi történne, azonnal hívj, rendben? 

Kelletlenül bólintottam. Igazat kellett adnom Danténak; a teljes sötétség rossz jel. Az utóbbi két hónapban rengeteget romlott Hayden állapota, és még mindig nem jöttem rá, hogyan fékezhetném ezt meg. Teljesen átalakítottam a lakást; kidobtam mindent, amivel vágni lehet, a fegyvereimet eladtam Danténak, igyekeztem a lehetőségét is kizárni, hogy Hayden bármihez is hozzájusson, amit maga ellen fordíthat, ennek ellenére többször is sikerült valami felfoghatatlanul idióta ötlettel túljárnia az eszemen. Az egyetlen, aki rajtam kívül elbírt vele, az Anthony volt, de tőle sem várhattam el, hogy Berlinbe utazzon hozzánk, valahányszor el kell mennem otthonról. Hayden hallani sem akart arról, hogy visszaköltözzünk Párizsba, így nem maradt más választásom, mint kitartani mellette és remélni, hogy egy nap túljutunk ezen.

Elbicegtem az ajtóig, onnan még hátralestem Dantéra, intettem neki, majd előkotortam a kulcsomat a kabátzsebemből. Az előszobába érve azonnal a villanykapcsoló után tapogatóztam és megkönnyebbülten konstatáltam, hogy egyelőre nem érzek vérszagot. Haladtam tovább, kerestem az árulkodó vörös foltokat és kéznyomokat.

– Hayden? – szólongattam. – Itt vagy valahol? 

Választ természetesen nem kaptam, de megpillantottam őt; a nappaliban gubbasztott az egyik bőrfotelban, karját összefonta a mellkasa előtt és kifejezéstelen arccal meredt a szemközti falra. Kimerülnek tűnt, új sérülést viszont nem fedeztem fel rajta, ettől pedig enyhült valamelyest a mellkasomat szorító félelem. 

– Hiányoztál – folytattam, és odahajoltam hozzá, hogy homlokon csókoljam. 

Rezignáltan tűrte az érintést, tekintete továbbra is ugyanarra a pontra szegeződött a helyiség túloldalán, ez pedig századszorra is felért egy pofonnal. Körülbelül egy hónapja megszólalni sem volt hajlandó, arra pedig már nem is emlékeztem, mikor közeledett felém utoljára önszántából.

– Hayden, kérlek, nézz rám! – Semmi reakció. A vállára tettem a kezem, finoman megráztam. – Hallasz engem? Nézz rám! 

Leguggoltam mellé, megpróbáltam felém fordítani a fejét, de ő ellenállt. A sérült lábam nem bírt tovább tartani, lassan lecsúsztam a padlóra. A fájdalomból ítélve a közeljövőben segítség nélkül innen nem kelek majd fel. A fotel karfájának dőltem, hangosan felsóhajtottam.

– Meddig akarod még ezt csinálni? – kérdeztem, bár a válaszról rég lemondtam. – Miért nem…

– Miért nem válunk el? – vágott közbe, mire döbbenten elhallgattam.

Azt se tudtam, mi lepett meg jobban; a tény, hogy végre mondott valamit vagy a szavai. Hayden felállt, és magamra hagyott. Utána szerettem volna menni, de csak szánalmas vergődésre tellett tőlem. Tehetetlenségemben belevágtam az öklömet a fotelba.

– Hayden, gyere vissza, beszéljük ezt meg! 

Zár kattanását hallottam. Előrebuktam, és a tenyerembe temettem az arcomat.

*

Kiültem a kertbe, valami elcseszett lovas szoborral szembe, és reménykedtem, hogy senki sem veszi észre az eltűnésemet. Az új vámpírkirályt – akinek még a nevét sem sikerült megjegyeznem – lefoglalta a két orosz tanácstag, Anthony még az összejövetel első órájában lelépett. Egyvalakiről feltételeztem, hogy azonnal a keresésemre indulna, az pedig nem más, mint…

– Leülhetek melléd? – csendült a lágy hang a hátam mögött.

Aimé Dubois. Előle képtelenség elrejtőzni. Mindig örültem, ha találkoztunk, ám a mostani feszültség miatt Haydennel a magányt preferáltam. Elegem volt a kérdésekből, a számonkérésből, mintha bárkinek is tartoznék a magánéletem minden egyes részletével. 

– Ennyire unatkoztál benn? – érdeklődtem, ahogy Aimé lehuppant a padra. 

– A politika nem nekem való – vont vállat. – Utazni viszont nagyon szeretek Anthonyval, szóval ezért vagyok most itt. Bíztam benne, hogy meglátogathatlak majd. 

– Hogy tetszik Berlin? 

– Szép – felelte minden lelkesedés nélkül. – Hogy van az apám? Üzentem neki párszor, de sosem válaszolt. 

– Ne vedd magadra! – kotorásztam a zsebemben egy szál cigiért, majd csalódottan vettem tudomásul, hogy nincs nálam semmi. – Senkinek sem válaszol.

– Igen, észrevettük. Anthony elég dühös miatta. Az előbb indult el, hogy személyesen beszéljen Haydennel.

– Biztos, hogy ez jó ötlet?

– Ne aggódj, megkértem, hogy legyen kedves. 

Ha bárki mástól ezt hallanám, hosszasan kiröhögném, de Aimé olyan hatással volt Anthonyra, mint senki más, és minden rossz tapasztalatom ellenére hittem, hogy a kedvéért tényleg megerőlteti magát. Hayden ellenben hatalmas rutinnal rendelkezett mások legrosszabb énjének előcsalogatásában, így a kétségeim azért megmaradtak.

– Az ott Elia? – élénkült fel Aimé, és integetni kezdett a távolban álldogáló alaknak, aki válaszképp azonnal elindult az ellenkező irányba. – Lehetséges, hogy még mindig nem kedvel.

– Csodálkozol? Elloptad tőle a hős szerepét, jelenleg pedig a közelemben vagy. Mindkettő hatalmas bűn.

– Valakinek vigyáznia kell rád – vont vállat mosolyogva.

Annyira hasonlított így a régi Haydenre, hogy nem bírtam tovább elviselni a látványt. Elfordultam, és vártam, hogy a fojtogató érzés elmúljon. Aimé a vállamra tette a kezét, én meg legszívesebben belekapaszkodtam volna, nehogy magamra hagyjon. Ez a gondolat pedig azonnal bűntudattal töltött el. 

– Hogyan tudnék segíteni neked? – suttogta, mire csak tehetetlenül megráztam a fejem. – Szeretnél most inkább egyedül lenni? 

– Igen. Sajnálom, Aimé.

– Megértem – mondta lágyan. 

Csak akkor néztem újra rá, mikor messze járt.

*

Haydent a vendégszobában találtam meg. Elmélyülten dolgozott valamin, körülötte gyűrött papírdarabok hevertek szanaszét. A sérülései miatt nehezére esett használni a kezét, pokolian fájdalmas élmény lehetett a tollat szorongatni, ám ez nem állította őt meg. Rég láttam ennyire aktívnak. Nem tudtam eldönteni, hogy ennek örülnöm kellene-e vagy sem.

– Mit csinálsz? – kérdeztem. 

– Azt, aminek látszik – felelte fel sem pillantva. – Írok.

Hosszú, kényelmetlen csend következett. Leültem az ágy túloldalára, a lehető legtávolabb Haydentől. A sérült lábamat dörzsöltem, mintha ez bármiféle megnyugvást hozhatna.

– Komolyan gondoltad, amit tegnap mondtál? A válásról.

Ezúttal már a szemembe nézett.

– Igen, Rhydian. Komolyan gondoltam.

Elakadt a lélegzetem. Hayden sosem volt az a típus, aki indulatból hülyeséget beszél, legbelül mégis abban reménykedtem, hogy ezúttal mégiscsak kibukott belőle valami, amit később megbánt. 

– Miért? Mit tettem? – Elcsuklott a hangom. Mély levegőt vettem, próbáltam összeszedni magam. – Vagy… egyszerűen csak nem akarsz velem lenni? 

– Anthony megerősítette azt, ami már bennem is rég megfogalmazódott. Visszatartalak. 

– Rohadtul nem érdekel Anthony meg a kibaszott véleménye! – csattantam fel.

– Engem igen, mert igaza van. Lemondasz a boldogságról. Elhiheted, nehezemre esik beismerni, hogy nem én vagyok a tökéletes választás számodra…

– Mert te vagy az – vágtam közbe kétségbeesetten. – Én melletted vagyok boldog.

– Ezt nevezed boldogságnak? – Felsóhajtott. Letette a papírt és tollat. – Tökéletes vagy halott, így szólt Anthony kis szabálya. És én már igencsak messzire sodródtam a tökéletestől. 

– Hayden, tudom, hogy ez még Ronove hatása – felé nyúltam, de a figyelmeztető pillantása megállított. – Túljutunk rajta, ígérem. Vége van…

– Vége van – ismételte gúnyosan. – Pontosan ezt gondoltam, miután megszabadultam Anthonytól. Majd miután Delgado elengedett. Aztán jött Ronove. Ki lesz ezután? Belefáradtam ebbe.

Könnyek csorogtak végig az arcomon.

– Hayden, kérlek! 

– Biztosan elfáradtál. – Minden érzelem eltűnt az arcáról. – Menj, aludnod kell. A holnap esti összejövetelen is számítanak rád.

– Veled szeretnék maradni – makacskodtam.

– Én pedig arra kérlek, hogy pihenj, holnap pedig csatlakozz Anthonyhoz és Aiméhez.

– Megígéred, hogy itt leszel, mikor hazaérek? – Nem válaszolt. – Hayden. Megígéred? 

– Igen – mondta végül. – Itt leszek. Most már menj, Rhydian!

Nehézkesen feltápászkodtam, az ajtóhoz bicegtem, onnan pedig még visszalestem a vállam felett.  Hayden lassan előredőlt, a szemét összeszorította, az alsó ajkát harapdálta. 

– Szeretlek – suttogtam. – Bárhogy is döntesz, ez nem fog változni. 

*

– Rhydian! Jól vagy? Mi történt, kedvesem?

Megborzongtam, ahogy Elia átkarolta a vállamat. Undorodtam a szavaitól, az érintésétől, a megjátszott aggodalmától. 

– Soha többé ne szólíts így! – sziszegtem, és leráztam magamról a karját.

– Sajnálom, nem állt szándékomban felzaklatni téged. 

Hozzám simult, újra magamon éreztem a kezét. Menekülni próbáltam, ám a sérült lábam hamar megakadályozott. A terem tele volt magas rangú vámpírokkal, akiknek a szemében én Haydent is képviseltem, így Elia tájékoztató jellegű orrba veréséről le kellett mondanom. A fájdalmat figyelmen kívül hagyva hátráltam tovább, ő meg követett, az ujjai keményen az oldalamba mélyedtek. 

– Ugyan, hagyd abba ezt a tessék-lássék tiltakozást, Rhydian! – hajolt a fülemhez. – Én csak jót akarok neked.

– Akkor tűnj a közelemből! Az lesz a legjobb nekem.

Miért is engedtem Haydennek? Mit keresek én itt? 

– Csak egy esélyt adj! – Elia görcsösen markolta a zakómat. – Nem bánod meg.

– Én szívesen adok neked egy esélyt – hallottam a hátam mögött Anthony hangját. – Azt a menetet nem felejted el, ennyit garantálhatok. 

Elia eleresztett, és szó nélkül otthagyott minket. 

– Miről beszéltetek Haydennel? – fordultam Anthony felé, aki csak ingerülten megvonta a vállát.

– Nem én voltam.

– Oh, te most… – nyögtem ki szerencsétlenkedve, ahogy feltűnt az íriszének vöröses színe. – Te akkor…

– Hát itt vagytok! – Megkönnyebbülten felsóhajtottam, ahogy Aimé utat tört magának a tömegben. Átölelte Anthonyt, aki lehajolt, hogy megcsókolja. – Rhydian, idehozzak neked egy széket? Nagyon megviseltnek tűnsz. 

– Nem kell, jól vagyok – legyintettem. – Csak egy kis friss levegőre van szükségem.

Dante azt ígérte, hogy két óra múlva visszajön értem, de nem bírtam addig várni. Elindultam haza gyalog; szükségem volt ennyi magányra. Nem lett volna szabad egyedül hagynom Haydent, bármennyire is ragaszkodott hozzá. Hagytam magam befolyásolni, szinte már hittem, hogy ha úgy teszek, mintha minden rendben lenne, akkor majd valahogyan megoldódnak a problémáink. Hayden nem fog meggyógyulni, csak mert én ezt szeretném.

Megálltam pihenni egy kicsit. Elővettem a telefonomat; mégiscsak úgy döntöttem, felhívom Dantét, hátha hazavinne most. Ekkor láttam meg az üzenetet, amit Hayden néhány perccel korábban küldött.

„Mindkettőnknek jobb lesz így.”

Néhány másodpercre teljesen ledermesztett a félelem. Kikerestem Hayden számát, próbáltam hívni, nem vette fel. Alig kaptam levegőt, remegő kezemből majdnem kiesett a mobil. Képtelenség, így nem búcsúzhat el… aztán eszembe jutott a tegnapi különös viselkedése és a teleírt lapok. 

– A kurva életbe, Hayden…

Ha kibírom, akkor futva öt perc alatt visszaérek a lakásunkhoz. Ez a leggyorsabb opció. Összeszorított foggal rohanni kezdtem. Rosszullét kerülgetett a fájdalomtól, a halk koppanásból ítélve kicsúszott a telefonom a kezemből. Hátrahagytam. Arra, hogyan vonszoltam végig magam az utolsó néhány utcán, már nem is emlékeztem, mire megérkeztem.

A szokásos csend és sötétség fogadott, az ajtó viszont nem volt bezárva. Belépve egy idegen vámpír szaga fogadott, árulkodó jelek, vérfoltokat keresve néztem be minden helyiségbe.

– Hayden? 

A hálószobánkba benyitva megtaláltam őt. Az ágyon feküdt teljesen mozdulatlanul, a hangos belépőmre sem reagált. A maradék erőm is elfogyott, leborultam mellé, a karja után kaptam, durván megráztam.

– Hayden! – ziháltam, mire megrezzent, és kinyitotta szemét.

– Rhydian, veled mégis mi történt? – motyogta zavartan, ahogy felkönyökölt. 

– Jól vagy? – A hangom még mindig remegett, a pánik továbbra sem múlt el. – Mutasd a kezed! Bevettél valamit? 

– Hagyd abba! – szólt rám ezúttal már erélyesebben. – Nincs semmi bajom, csak aludtam… lélegezz mélyeket, kedvesem! 

– Annyira aggódtam… – Feltört belőlem a zokogás. – Maradj, kérlek! 

Hayden felvonta a szemöldökét, sokáig csak értetlenül, szinte rosszallón nézett rám. 

– Nem megyek sehová – mondta lágyan.

Közelebb húzódott hozzám, és átölelt. A mellkasának dőltem, ő pedig lassú, megnyugtatónak szánt mozdulatokkal simogatta hátamat. Nem mertem elengedni; túlságosan jó érzés volt és rettentően hiányzott az elmúlt hónapokban.

– Sajnálom, Rhydian – súgta. – Nem lett volna szabad így hajszolnom téged. Ideje pihenned.

Hagytam, hogy levegye a ruháimat, segített kényelmes pozíciót találni nekem, a vállamig húzta a takarót, végül mellém heveredett. Először homlokon csókolt, majd lassan haladt lefelé az arcomon, míg az ajka rá nem talált az enyémre. 

*

Vigyorogva figyeltem, ahogy Hayden magát nézegette a tükörben, az esti összejövetelre készülve. Két év után először végre nem egyedül kell megjelennem. Amennyiben tényleg eljutunk a helyszínre.

– Nem lesz ez egy kicsit sok? – érdeklődtem, mire azonnal felém fordult.

– Ezt mégis hogy érted, kedvesem? 

– Ahogy mondom. Túl sok mindent aggatsz magadra. 

– Mit javasolsz akkor? – biccentette oldalra a fejét.

– Vedd le a kabátodat! – vágtam rá azonnal, ő pedig engedelmeskedett. – Jó, most a felsődet. Arra a nadrágra sem lesz szükséged.

– El fogunk késni – jegyezte meg színlelt aggodalommal, ahogy kicsatolta az övét.

– Kit érdekel? – legyintettem, ahogy Hayden visszamászott hozzám az ágyba. 

Hanyatt döntött, fölém hajolt, a keze pedig máris felfedezőútra indult a testemen. Bármennyire is imádtam minden együttlétünket, bármilyen csodás is volt az elmúlt három nap, még mindig nyugtalanított a kérdés, hogy mégis mi történt azon az ominózus éjszakán. Féltem megkérdezni, de a bizonytalanságot sem bírtam elviselni. Rettegtem, hogy ha szóba hozom Ronove-ot, Hayden újra bezárkózik, de tudnom kellett az igazat. Ideje abbahagyni a halogatást.

– Várj egy kicsit! – kértem. – Szeretnék… kérdezni valamit.

Hayden elhúzódott, leült mellém. 

– Igen? 

– Az elmúlt két év mindkettőnk számára nehéz volt – kezdtem bele. Hayden elkomorodva bólintott. – Én… nagyon örülök, hogy újra itt vagy velem. Ronove óta nem láttalak ilyennek, és…

– Ki az a Ronove? – vágott közbe. 

Őszinte kíváncsiság fénylett a szemében, amivel még inkább összezavart. 

– Hagyjuk, annyira nem fontos. – Késő volt kihátrálni ebből, mégis bíztam benne, hogy talán Hayden hajlandó lesz engedni. 

Úgy reménykedtem ebben, mintha nem ismerném a saját férjemet. 

– Nekem annak tűnik. – Összefonta a karját a mellkasa előtt. – Rhydian, ha már elkezdted, fejezd is be!

– Talán mégsem olyan jó ötlet – nyögtem ki akadozva. Miért kell nekem mindent elcseszni? – Majd máskor megbeszéljük.

– Én most akarom. Kicsoda Ronove? Ismernem kellene? 

– Három napja járt itt valaki. Ki volt az? – kérdeztem vissza.

– Hadrian Everdon – vágta rá gondolkodás nélkül, majd még inkább elkomorodott. – Oh. Így már értem.

Én is hallottam Anthony bátyjának rendkívül erős képességéről, amellyel akár vámpírok emlékeit is kitörölhette, de eddig csak szóbeszédnek tekintettem mindenféle bizonyíték nélkül. Most viszont a bizonyíték előttem ült, és ugyanúgy igyekezett feldolgozni a tényeket, mint én.

– Ezek szerint Ronove velem tett valamit, igaz? – kérdezte Hayden.

– Igen.

– Neked ártott? 

– Igen, de az… annak vége. Nem számít többé. 

Hazugság lett volna azt állítani, hogy nem jut eszembe még néhanapján az első alkalom, mikor Hayden meglátogatott a kórházi szobámban, és felvágta az összes sebemet. Sosem hibáztattam őt és nem is könyörögtem neki, hogy hagyja abba. Gyakran gondoltam az éjszakára is, mikor Hayden kis híján megölt. Már belenyugodtam a közelgő halálomba, feladtam a küzdelmet, mikor Pam rám talált. Egyik sem kellemes emlék, mégis elhalványulnak a pillanathoz képest, mikor megtudtam, hogy Hayden jól van és nincs többé Ronove befolyása alatt.

– Bárhogy is döntesz – ismételtem a korábbi szavaimat. 

– Nem fog változni – fejezte be helyettem. – Erre én is emlékszem.

– Nagyon helyes – mosolyodtam el, a jókedvem azonban mindössze pár másodpercig tartott. – És a mi legyen a válással? 

– Nos, tekintve, hogy nálam jobbat ezen a világon nem találsz, valószínűleg neked az lenne a legelőnyösebb, ha velem maradnál. 

– Elmész te a jó büdös francba! – hördültem fel vigyorogva.

– Gyerünk, mondj akkor valakit, aki jobb lenne nálam! Megvárom.

– Aimé – leheltem, Hayden arckifejezését látva pedig már nem bírtam tovább visszatartani a nevetést. 

– Véged van – mordult rám. A telefonja csörögni kezdett az éjjeliszekrényen. – Két perc múlva. Addig esetleg elbúcsúzhatsz Aimétől. 

A mobil után kapott, egy pillanattal később pedig már a csípőmön ült. Próbáltam lelökni, de stabilan tartotta magát.

– Anthony – sóhajtott fel Hayden. – Ha sejtettem volna, hogy te leszel az, biztos nem veszem fel. Igen, jól hallottad, úgy volt, hogy megyünk a mai összejövetelre, de sajnos közbejött valami. – Belekapaszkodtam a szabad kezébe, ahogy felém nyúlt. – Épp megnyúzom Rhydiant. Ott van veled Aimé? Nincs? Ez igazán sajnálatos. Merre is van most pontosan? Csak érdeklődöm. Nem, majd megbeszélem vele személyesen. Később beszélünk. 

Hayden az ágy túlsó végébe dobta a telefonját, én pedig még mindig azzal küszködtem, hogy abbahagyjam a nevetést. 

– Adok neked egy utolsó esélyt, hogy megbánást tanúsíts. 

– Mi van akkor, ha nem bánom?

– Majd fogod. 

Lehúztam magamhoz egy csókra.