Kontroll II.

 

Egy nagyobb szünet után itt is van a Kontroll második része, amelyben Haydené a főszerep, Rhydian továbbra sem tud magára vigyázni, Anthony szimplán csak önmagát adja, Aimé pedig igyekszik életben maradni és összetartani a csapatot.

Kellemes ünnepeket!

 Kontroll II.

 

 Fáztam. Több takarót is dobtak rám, mégis reszkettem. Valaki beszélt hozzám, de semmit nem értettem belőle, a hangját sem ismertem fel. Lefogták a kezemet, megtörölték az arcomat és a nyakamat. Szólni akartam, hogy hagyjanak békén, ne nyúljanak hozzám, ám képtelen voltam rá. Elhagyott az erőm, a látásom még homályosabbá vált, végül pedig minden elsötétült. A tudatom mélyéről a felszínre szivárgó baljós érzés pillanatok alatt pánikba csapott át, ahogy rájöttem, mi történik velem. Kezdődik. A külvilág zajai is eltűntek, csak a saját nehézkes lélegzetvételeimet halottam. A fejembe hasító fájdalomtól újra rángatni kezdtem a kezemet, hogy végre elérjem az arcomat, kivájjam a szemem, darabokra zúzzam a koponyámat, mert bármi jobb, mint ez. A szám és orrom megtelt vérrel, fuldokoltam. A fájdalom az egész testemre átterjedt, a csontjaim törtek, felvágták a bőrömet.

– Küzdj ellene, Hayden!

Kiszabadítottam az egyik kezemet, a mellkasomba martam, mielőtt újra elkapták volna a csuklómat. Hosszas próbálkozás után felhagytam a szabadulási kísérletekkel. Engedtem a sötétségnek.

– Ne csináld ezt! Maradj velem!

Felébredtem. A villany fénye bántotta a szememet, a helyiségnek erős tisztítószerszaga volt, és az a rész, amit az ágyon fekve láttam, a legkevésbé sem hasonlított a lakásunkra. Ez a díszes, neobarokk stílus egyébként is olyasmi, amit inkább Anthony kedvelne.

A bal karomat egészen a könyökömig vastag kötés fedte, ahogyan a mellkasomat és a jobb kezemet is. Lassan a hátamra fordultam, és ennyi elég is volt ahhoz, hogy a mellettem alvó Rhydian felriadjon. Kimerültnek tűnt, és az átlagosnál is nehezebben mozgott, ahogy közelebb húzódott hozzám, és óvatosan átölelt.

– Jobban vagy? – suttogta.

– Igen – feleltem. Zavart, hogy mennyire erőtlen és rekedtes a hangom. – Hol vagyunk?

– Anthony aacheni lakásában.

– Valahogy sejtettem. Ő is itt van?

– Nincs. Amikor már biztosan tudtuk, hogy életben maradsz, visszament Aiméhez. – Megremegett. – Annyira sajnálom, Hayden…

– Mégis mit?

– Azt, hogy elkéstem. Összeakadtam Roland Morgenstern néhány emberével…

– Most azért próbálsz bocsánatot kérni, mert megtámadtak? – kérdeztem rá, mire Rhydian lesütötte a szemét. – Nonszensz. Elégetted a holttesteket?

Kényelmetlenül fészkelődött. Végigsimítottam az arcán a kevésbé sérült kezemmel.

– Élnek – motyogta.

Már nem sokáig. Míg Lysander velünk volt, Morgenstern meghúzta magát, mostanság viszont egyre több probléma akadt vele. Ideje meglátogatnom, hogy emlékeztessem, hol a helye. Ha épp jó kedvem lesz, talán gyorsan és viszonylag fájdalommentesen megölöm, amennyiben elárulja, kiket küldött Rhydian után.

– Megsérültél?

– Nem – felelte –, csak a lábam fáj.

– Járni tudsz?

Megrázta a fejét, és megpróbált mosolyogni, mintha ez semmiség lenne. Sosem panaszkodott, hogy mennyit szenved miattam, pedig minden az én hibám volt; a sérülése, az állapotának romlása és a tény, hogy elveszítette az erejét. Néha rákérdeztem, hogy felgyújtott-e valamit, hátha valamiféle nevetséges, varázslatos módon mégiscsak meggyógyult, de a válasz mindig ugyanaz. Rhydian semmit sem érez, védtelen és legalapvetőbb tevékenységek is kihívást jelentenek számára. Mindez azért történt, mert képtelen voltam kiűzni Ronove-ot az elmémből. Még Aimé segítségével sem bírtam megküzdeni vele. Azzal sem jutok előrébb, amit maga után hagyott.

– Anthony azt mondta, addig maradhatunk, ameddig csak szeretnénk.

– Milyen kedves tőle – morogtam.

– Ő mentette meg az életed – hangsúlyozta Rhydian. – Én… teljesen lefagytam. Sosem féltem még ennyire.

– Csodás. Évtizedekig hallgathatom majd ezt tőle.

Anthony kellemetlenebbik énje szoktatott rá a H70-re, miután másképp nem kaphatott meg. Sokszor segített elviselni, hogy semmiféle uralmam nem maradt a testem felett, elcsendesítette a kavargó gondolataimat és megnyugtatott. Két jelentős probléma akadt vele; egyrészt a H70 rendkívül addiktív, másrészt akár egy nálam ötvenszer idősebb vámpírt is könnyedén megölhet. Megértettem, hogy Rhydian megijedt; a haldoklás ezen módja sok fuldoklással, vérrel és öncsonkítással jár.

– Elbagatellizálod a dolgot! – csattant fel Rhydian. – Bele se merek gondolni, mi történt volna, ha Anthony akkor nincs velem.

– Semmi. Ez az egész… nem olyan súlyos, mint amilyennek hiszed.

– Igaz. Sokkal rosszabb, mint amilyennek eddig hittem. – Belém kapaszkodott, ahogy megkíséreltem elhúzódni. – Ne zárj ki, Hayden! Nem ítélkezem, csak segíteni szeretnék.

Tudtam, hogy igazat mond és csak jót akar nekem, mégsem fogadtam el. Legszívesebben rávágtam volna a kezére, hogy engedjen végre el és törődjön a saját problémáival, mert nekem semmi szükségem segítségre, főleg nem az övére. Ez a harag azonban idegennek hatott, mintha valaki egyfolytában sugdosna a fülembe, Rhydian ellen hangolva. Delgado és Ronove gondolataira emlékezetett, tőlük pedig a rosszullét kerülgetett. Meg kell szabadulnom tőlük… de mégis hogyan?

*

Rhydian kénytelen volt bottal járni. Eleinte nagyon megviselte, mostanra viszont már megbékélt vele, gyakran viccelődött is. Ritkán kísértem el eseményekre, így kezdetét vette a találgatás a német vámpírok körében, hogy mi történt velünk. Hallottam olyan verziót is, amelyben ráuntam a férjemre, és visszatértem Anthonyhoz. Ezt képekkel is próbálták bizonyítani, amelyeken többnyire Aimé szerepelt. Rossz ötlet volt levágnia a haját, így már végképp nem tudnak megkülönböztetni minket.

Dante vállalta, hogy elkíséri Rhydiant az új vámpírkirály, Gero Dunst összejövetelére. Együtt készülődtek, beszélgettek, nevettek. Inkább nem csatlakoztam hozzájuk, hogy ne rontsam el a hangulatot. Túlságosan lefoglaltak a saját gondolataim ahhoz, hogy bármelyikükkel is foglalkozzam.

– Szerelmem, megtennéd, hogy kihozod nekem a szobánkból a tizennégyes kulcsát? – kiabált át a lakás túlsó feléből Rhydian. – Szerintem az éjjeliszekrényen hagytam.

– Persze – feleltem, és leraktam a könyvet, amelyet eddig céltalanul lapozgattam.

Benyitottam a hálószobába. Alig láttam valamit a sötétben, de ezért a rövid útért nem kapcsoltam fel a villanyt. Az éjjeliszekrényhez léptem, magamhoz vettem a kulcsot. Az ajtó bevágódott mögöttem. Pontosan úgy, mint annak idején, mikor elrejtőztem Ronove elől, hogy szétvágjam a kezem. Hasonló hangja volt annak is, mikor a testemet uraló Delgado bezárkózott három félvérrel, akik alig várták, hogy leszaggathassák rólam a ruhát. Eggyé váltunk. Talán még most is figyelnek, Az is lehet, hogy még mindig irányítanak. Honnan tudhatnám, mi az, amit valóban én akarok, és nem valaki más hatása? Mi lett a félvérekkel? És a felvételekkel, amiket Delgado készített? Mennyien láthatták eddig? Égtek a sebeim a kötés alatt, alig kaptam levegőt, és egyre csak az járt a fejemben, hogy el kell tűnnöm innen.

– Hayden, jól vagy?

Összerezzentem, ahogy Rhydian felkapcsolta a villanyt. Lehajolt, hogy felvegye a kulcsot a padlóról. Fel sem tűnt, hogy elejtettem.

– Szerelmem, hallasz engem? – próbálkozott tovább. – Már majdnem egy órája bejöttél, egész végig itt álltál?

– Csak elgondolkodtam – motyogtam. – Sajnálom, hogy megvárattalak.

– Nem számít – vont vállat. – Nézd, lemondhatom a találkát Geróval, nekem annyira nem hiányzik. Lehetne helyette valami közös programunk.

– Menj csak, számítanak rád – vágtam rá. – Jót tesz majd nekem egy kis egyedüllét.

– Biztos?

– Persze.

– Jó, de ha bármi van, hívj fel, rendben? Igazából akkor is felhívhatsz, ha csak unatkozol.

– Minden rendben lesz – biztosítottam, mire Rhydian csak fáradtan elmosolyodott.

Felelőtlen ígéret volt.

*

– Szerencséd, hogy Rhydian még elért engem, angyalom. – Anthony ledőlt mellém az ágyra. Jólesett volna lerúgni őt, de minden mozdulat nehezemre esett. – Elrontottad az estémet Aimével.

– Szörnyen sajnálom – feleltem vontatottan. – Remélem, egyikőtök sem hal bele.

– Témánál vagyunk – sóhajtotta. – Ami azt illeti, valakinek veszélyben az élete.

– Ennek érdekelnie kellene?

– Igen, mivel Rhydian az.

Ennek hallatán már felé fordultam. Anthony elégedetten elvigyorodott, és a látványtól fellángoló mérhetetlen gyűlöletem már adott egy kis erőt, hogy távolabb csússzak tőle.

– Miről beszélsz?

– Néztél te mostanában arra a fiúra, Hayden? Árnyéka önmagának. Nem gyógyul, nem használja az erejét, nem boldogul egyedül. Mindez azért történik, mert valaki minden energiáját elszívja. Mindketten tudjuk, ki az, ugye?

– Szerinted ez az én hibám?

– Persze, hogy a te hibád! – vágta rá Anthony. – Rhydian túl fiatal a teremtő szerepéhez, ha az utódja nem egy hasznavehetetlen, szánalmas roncs lenne, akkor is nagy kihívást jelentene számára. Így viszont szépen lassan tönkreteszi magát csakis azért, hogy téged életben tartson.

– Neked pedig annyira fontos Rhydian jólléte, hogy egy szavába kerül, és ugrasz?

– Rhydian a létező egyik leghatalmasabb vámpírrá válhatna, ha nem lennél útban. – Felsóhajtott. – Ha jót akarsz neki, akkor abbahagyod az akadályozását. Tudom, hogy nehéz, angyalom, de ha másképp nem megy, akkor ideje elengedned.

– Elengednem – visszhangoztam.

– Gondold át – zárta le a témát Anthony, majd egy váratlan váltással, furcsán kedves mosollyal hozzátette: – Valamikor meglátogathatnád Aimét. Biztosan örülne neked.

*

Hasznavehetetlen, szánalmas roncs. Ronove és Anthony hangja teljesen eggyé olvadt, és egyetlen nyugodt pillanatot sem hagyott nekem. Mindkettejüket tisztán hallottam, míg saját magamat egyre kevésbé. Harcolnom kellett volna ellene, de nem találtam rá módot. Talán tényleg az az egyetlen lehetőség a gyógyulásra, ha eltűnök. Abban biztos lehettem, hogy Rhydian nem értené meg. Akkor is ellenkezne, ragaszkodna hozzám, ha szembesíteném a ténnyel, miszerint a közös jövőnk legjobb esetben is egy rémálom.

Ha jót akarsz neki, akkor abbahagyod az akadályozását. Rhydian az utóbbi években mást sem csinált, minthogy azt próbálta megakadályozni, hogy tönkretegyem magam. Feleslegesen dolgozott volna ennyit? Még mindig jobb, ha hálátlannak tart és gyűlöl, mintha egész életében gyötrődne.

– Hayden? Itt vagy valahol?

Rhydian hazaért. Közel volt hozzám, hallottam, ahogy a másik szobában járkál, mégis alig fogtam fel a jelenlétét. A szemközti falat bámultam, és mintha Ronove nézett volna vissza rám.

– Hiányoztál – mondta Rhydian, és homlokon csókolt. Az ajka hideg volt. – Hayden, kérlek, nézz rám! Hallasz engem? Nézz rám!

Engedelmeskedni akartam, de Ronove nem eresztett. Rhydian megragadta az államat, hogy felé fordítsa a fejemet. Nem sikerült neki. Lerogyott mellém, halkan nyöszörgött fájdalmában.

Keress egy helyet, ahol senki sem talál rád, és öld meg magad!

– Meddig akarod még ezt csinálni? – suttogta Rhydian. – Miért nem…

– Miért nem válunk el? – vágtam közbe.

Megtépázott, mérgezett kötelékünkön át éreztem a döbbenetét, amely hamar rémületbe csapott át. Vége, kimondtam, nem vonhatom vissza. Eleget néztem tétlenül Rhydian szenvedését. Újabb hullámban tört rám a rosszullét. Felpattantam, és a vendégszobába rohantam, bezártam az ajtót. Ott maradtam, míg újra kaptam levegőt.

*

Aimé (22:45): Jövő héten Berlinben leszünk Anthonyval. Remélem, találkozhatunk.

Aimé (22:45): Persze, csak ha te is akarod.

Aimé (22:46): Azt is megértem, ha nem bocsátasz meg nekem. A reményt azért nem adom fel.

Még egyszer, utoljára elolvastam Aimé üzeneteit, majd kitöröltem mindet. Kizárt dolog, hogy találkozzak vele, mondhat bármit Anthony vagy Rhydian.

Anthony (23:12): Élsz még? A legutóbbi hírek szerint nem.

Törlés. Természetesen én is hallottam a legújabb elméletet a hollétemről. Valaki elterjesztette, hogy meghaltam, Aimé pedig azért kezdte el megváltoztatni a külsejét, hogy minél inkább hasonlítson rám, és átvehesse a helyemet. Mintha ez egyáltalán lehetséges lenne. Aimé egy évszázadnyi képzés után sem lenne olyan, mint én. Azt az átkozott jóindulatát sosem fogja kinőni. Mindenkinek segíteni akar, túlságosan nyitott, védtelen. Olyanokban is megbízik, akik meg sem érdemlik. Ott is a jót keresi, ahonnan az már rég kiveszett. Éppen ezért haldoklik most. Mindenkit megmentett, kivéve önmagát. Gyűlöltem őt ezért, azt akartam, hogy önző legyen, sokáig éljen és megkapjon mindent, amit csak megkíván. Gyűlöltem őt, mert nem engedhettem meg magamnak mást. Egy találkozás csak feleslegesen bonyolítaná a dolgokat.

A H70-es üvegre pillantottam, amit már percek óta szorongattam a kezemben. Belefáradtam a valóságba, a zűrzavarba a fejemben.

Hasznavehetetlen, szánalmas roncs.

*

– A lehető legrosszabbkor jöttél – közölte Anthony abban a pillanatban, ahogy ajtót nyitott nekem. – Értékelném, ha eltűnnél.

– Kénytelen leszel elviselni – feleltem, és bebújtam a karja alatt.

Ismertem már ezt a helyet; az aacheni lakáshoz hasonlóan párszor itt is már majdnem meghaltam. Anthony haragos ábrázatából ítélve pedig ismét veszélybe került az életem. Ahhoz képest, hogy az egykori férjem mennyire szerette a fényáradatot a lakásban, szokatlanul sötét volt mindenfelé. A nappaliban is csak egyetlen olvasólámpa világított.

– Mit akarsz? – mordult rám Anthony. Azt hittem, bevágja majd az ajtót, ehelyett óvatosan, csendesen csukta be. – Mi van, már válaszolni se tudsz?

Már nyitottam a számat, hogy kritizáljam a viselkedését, amikor meghallottam a másik szobából kiszűrődő zokogást. Ehhez tompa puffanások, csapkodás zaja társult. Kérdő pillantást vetettem Anthonyra.

– Aimének vannak… nehéz időszakai – mondta kelletlenül. – Néha csapdába ejti a saját ereje, és ilyenkor akár napokba is telhet, mire magához tér. Nem lehet ellene mit tenni, elmúlik, amikor elmúlik. Addig pedig nézhetem, ahogy szenved.

Azon kaptam magam, hogy újra és újra Aimé szobája felé pillantottam, és ez Anthony figyelmét sem kerülte el.

– Bemehetsz hozzá, ha szeretnél. Nem fog felébredni, úgyhogy megúszod a beszélgetést. Lehetőleg ne csapj nagy zajt, arra érzékeny.

Mire megfogalmazódott bennem, hogy ez egy pocsék ötlet, már lenyomtam a kilincset. Az ajtó lassan, halkan nyikorogva kinyílt. Vaksötét volt odabenn. Ebben a szobában még sosem jártam, mégis teljes magabiztossággal indultam el, és úgy kerülgettem a bútorokat, mintha évek óta itt laknék. Elértem az ágyig, leültem a szélére. Aimé a másik oldalon feküdt, összeszorított szemmel, fájdalomtól megfeszült arcvonásokkal. Nehézkesen, kapkodva vette a levegőt, ujjai görcsösen szorították a takaró vastag anyagát.

Óvatosan megérintettem a kezét, mire elengedte a takarót, és felfelé fordította a tenyerét. Segíts, kérlek! Ne hagyj magamra! Olyan tisztán hallottam Aimé szavait, mintha valóban kimondta volna őket. Ki nem állhattam ezt a kapcsolatot közöttünk. A legkevésbé sem hiányzott még az ő hangja is a fejembe, amikor már így is küzdhettem az irányításért. Visszafordítani késő volt; Rhydianen sem lehetett segíteni előző életében.

Vonakodva megfogtam a kezét, mire Aimé úgy kapaszkodott belém, mintha az élete múlna rajta. Néhány sebem vérezni kezdett. Megpróbáltam kiszabadulni, de Aimé nem eresztett. Mintha megnyugodott volna; az arca kisimult, a teste ellazult, a fuldoklása abbamaradt.

Anthony felé fordultam, aki az ajtófélfának támaszkodva figyelt minket.

– Szabadíts ki – súgtam.

– Mindjárt – felelte. Úgy tűnt, ő maga sem tudta, hogy dühös legyen vagy inkább örüljön. – Még sosem higgadt le ilyen gyorsan. Ez is miattad van.

– Nem hibáztathatod azért, mert melletted nem alszik nyugodtan.

Aimé irracionális mértékben megbízott bennem, mióta elláttam a sebeit annak idején és vele töltöttem néhány napot. Akkoriban gyakran voltak rémálmai arról, amit Anthony művelt vele, és mindig hozzám fordult vigaszért. A támogató szerep pedig ennél idegenebb nem is lehetne számomra. Rám sem vigyázott soha senki, és Rhydian előtt én sem próbálkoztam vele.

– Jó hatással vagy rá – közölte Anthony.

– Nem tudsz rávenni, hogy találkozgassak vele – előztem meg a további célozgatásokat. – Aimé hozott egy döntést. Én is így tettem.

– Bánni fogod.

– Már azt is bánom, hogy megismertem.

– Igazán?

– Nem ezt a sorsot érdemelte. Szétszaggatja majd a saját ereje. Te pedig azt akarod, hogy végignézzem.

– Igen, mert ez most nem rólad szól.

– Ahogyan a Ronove elleni küzdelemnek sem a te játszmáidról kellett volna szólnia – vágtam vissza. – Megérte feláldozni Aimé életét néhány napnyi szórakozásért?

Anthony nem felelt. Aimé kinyitotta a szemét, és ahogy rám nézett halványan elmosolyodott.

– Hayden. Tényleg itt vagy?

– Nem, csak álmodsz – válaszoltam, amitől látványosan elszomorodott.

– Elhiszi – mormolta Anthony. – Ilyenkor még elég zavart.

– Megbocsátasz nekem? – lehelte Aimé. – Nem akartalak bántani, ha tehetném, visszavonnék mindent. Az én hibám az egész. Kérlek, bocsáss meg…

Könnyek gördültek le az arcán, még erősebben szorította a kezemet. Újra megpróbáltam lefeszegetni az ujjait rólam, de meg sem bírtam mozdítani. Kénytelen voltam taktikát váltani; óvatosan ülő helyzetbe húztam Aimét, mire végre eleresztett, ám a szabadságom épp csak egy másodpercig tartott, ugyanis ezután átölelt, a homlokát a vállamnak támasztotta. Ezt nem gondoltam végig elég alaposan. Legszívesebben addig ütöttem volna, míg elenged, de nem tehettem meg ezt vele. Összeszorítottam a fogamat, és igyekeztem ellazulni.

– Nincs mit megbocsátanom – mondtam.

– Annyira sajnálom – hajtogatta tovább, és újra reszketni kezdett. – Sajnálom, kérlek, ne hagyj magamra…

– Semmi baj – suttogtam, és átkaroltam a vállát. – Itt maradok veled.

– Annyira fáj… – nyöszörögte az ingembe. – Nem tudok védekezni ellene. Annyira fáj, apa…

– Tudom – simítottam végig a haján.

Elszorult a torkom. Dühített a tehetetlenség; ha lenne bármi, amivel segíthetnék Aimén, azonnal belekezdenék, nem számít, mi az ára. Habozás nélkül vállalnám az ő sorsát, ha ezzel megmenthetném; ez a tény még engem is meglepett. Sokkal egyszerűbb volt gyűlölni Aimét távolról. Most azon kaptam magam, hogy én is ugyanúgy kapaszkodom belé, mert talán ez az utolsó alkalom, hogy megtehetem.

Aimé váratlanul eleresztett, és teljesen elhagyta magát. Már nem volt eszméleténél. Lassan visszafektettem az ágyra, úgy rendeztem a tagjait, ahogyan szerintem kényelmes lehet, majd felkeltem.

– Hamarosan jobban lesz – mondta Anthony, aki eddig csak csendesen szemlélődött –, akkor igazán…

– Nem – vágtam közbe. – Felfogod végre?

– Egyébként miért jöttél? – váltott témát megadóan.

– Nem számít. – Ki kellett jutnom innen. Minél hamarabb. – Majd máskor megbeszéljük.

– Hazavigyelek?

– Nem kell.

– Hayden – nyúlt felém, mire hátraugrottam. Lassan visszahúzta a kezét. – Legyen, ahogy akarod. Indulj.

Anthony lehangolt, engedékeny viselkedése a létező legrosszabb jel volt. Ha Aimé meghal, robbanni fog, és nem lesz senki, aki megállítsa. Ebben a helyzetben pedig még csak azt sem tudtam megjósolni, mit művel majd vagy mi fog történni azon kívül, hogy veszélybe kerül az egész világ.

– Hayden, indulj! – szólt rám Anthony erélyesebben.

Talán megérezhette a váltás közeledtét. Egy részem engedelmeskedni akart, a másik viszont nem szívesen hagyta volna egyedül az eszméletlen Aimét Anthony rosszabbik felével.

Semmi baj, Hayden. Nem fog bántani. Aimé hangja ezúttal teljesen higgadtan csengett, nem úgy, mint a korábbi kétségbeesett segélykérése. A jelenlétem talán megerősítette a kettőnk közötti kapcsolatot, és most kedvére kutakodhatott a fejemben. Reméltem, hogy azt is hallja, hová kívánom a diszkréciójának teljes hiányát.

Sajnálom. Néha csak úgy megtörténik. Ígérem, próbálok távol maradni tőled.

– Nagyon helyes – válaszoltam neki gondolatban. – Mi van a fájdalommal, amit az előbb annyira emlegettél?

Már elviselhető. Sajnálom, ha kényelmetlen helyzetbe hoztalak. Néha nagyon ijesztő itt egyedül. Anthony miatt pedig nem kell aggódnod, jól kijövök mindkettejükkel. Azt viszont nem tudom, rád hogyan reagálna, szóval talán tényleg az lenne a legjobb, ha most elmennél.

Az ajtó irányába fordultam, és kis híján beleütköztem Anthonyba. Fölém tornyosult, lángvörös szeme világított a félhomályban, ajkát gúnyos mosolyra húzta. Kettőnk közül ő örült jobban a viszontlátásnak. Megkíséreltem kikerülni, de azonnal elállta az utat.

– Nahát, te még élsz, angyalom!

– Csalódott vagy? – kérdeztem, miközben más lehetséges kijárat után kutattam.

– Legalább nem fogok unatkozni – nyúlt újra felém. Ezúttal rávágtam a kezére. – Végre megint harciasabb vagy. Ez tetszik.

– Tűnj el az útból! – mordultam rá, mire zavaróan közel hajolt hozzám.

– Különben mi lesz?

Nagyot nyeltem. Ilyen állapotban nincs esélyem ellene. Anthony pedig mindenképp megkapja, amit akar, csupán abba lehet valamennyi beleszólásom, hogy mennyi fájdalom és megaláztatás ér a folyamat során. Már mindkettőből jutott bőven. Leküzdöttem a fojtogató rosszullétet, és önszántamból léptem közelebb hozzá. A mellkasára tettem a kezemet, és hátrébb toltam őt. Meglepően hamar engedett nekem, még csak utánam sem kapott. Ennek ellenére továbbra is gyanakodva figyeltem minden mozdulatát.

– Nincs miért aggódnod – legyintett végül Anthony. – Jelenleg épp jó útra tértem.

– Hogy mit csináltál?

– Aimé érdekében mértékletesebbnek kell lennem. Fárasztó a sok idiótát életben hagyni. Nem értem, mások hogy bírják ki.

– Ó, szóval itt már Aimé a főnök? – mosolyodtam el gúnyosan. – Valóban nem árt, ha rövid pórázon tartanak.

– Nem tart örökké – állt újra elém. – Szóval még csak véletlenül se érezd mellőzve magad. Emlékezni fogok rád.

– Ez csak természetes. Felejthetetlen vagyok.

– Ó, és tettem neked egy szívességet. Később megköszönheted.

– Mire gondolsz?

– Legyen meglepetés.

– Anthony – vetettem rá egy szigorú pillantást. – Kit küldtél, hogy megöljön?

– Megölni? – ismételte meg túljátszott döbbenettel. – Fogalmam sincs, miért ez az első gondolatod.

– Erre nekem nincs időm – toltam félre őt újra az utamból.

– Nos, ha így folytatod, valóban nincs sok időd hátra.

Szó nélkül otthagytam.

*

Megint vérzett a kezem, és mindent összekentem vele, ami csak az utamba került, undorító felfordulást okozva. Vörös foltok sötétlettek a mosdókagylón, a csapon, a padlón, de még a tükörre és a nadrágomra is jutott belőle. Már éppen nekiláttam volna a takarításnak, amikor felfigyeltem a léptek zajára. Az illető túl gyorsan és szabályosan haladt ahhoz, hogy Rhydian legyen, Dante pedig mindig hangosan köszönt az érkezésekor. Talán Anthony bérgyilkosa az. Adtam magamnak néhány másodpercet, hogy felmérjem a helyzetet; Rhydian megszabadult az összes fegyverünktől, szóval nincs miért sietnem, a szétvagdalt kezemet egyébként se sok mindenre tudnám használni, menekülni pedig csak szánalmas időhúzás lenne. Akkor akár már hasznossá is tehetem magam, és lemoshatom a vért, míg az új barátom ideér.

Csak akkor pillantottam fel, amikor a fürdőszoba ajtaját lassú, óvatos mozdulattal kinyitották.

– Anthony tényleg téged küldött, hogy megölj? Nem unod még? – érdeklődtem.

Hadrian Everdon vállat vont.

– Nem azért jöttem, hogy megöljelek.

– Akkor meg mit akarsz?

– Segíteni.

– Segíteni – visszhangoztam ingerülten. –  Azt nem itt kell elkezdened, Everdon. Nekem nincs rá szükségem.

– Igazán? – tekintett körül a helyiségben. – Azt megkérdezhetem, hogy itt mi történt?

– Semmi – tartottam a véresebbik kezemet a víz alá. – Szóval azért törtél be hozzám, hogy segíts? A folyosó végén balra van egy kis tisztítószeres szekrény. Nekiállhatsz felmosni.

– Hayden, érthető, hogy megvisel, amin átmentél. – Figyelmeztetően felemelte a kezét, mikor látta, hogy közbeszólnék. – Ronove még érzékenyebbé tett téged az olyan képességek birtoklóival szemben, amilyen Aimé is. Nem tudlak… megjavítani, de megkönnyíthetem a dolgodat.

– Ezt esetleg kifejthetnéd bővebben is. Mire próbálsz rávenni és miért kellene hinnem neked?

– Én nem kívánom a halálodat, Aimének pedig nagyon jót tesznek a látogatásaid. Vedd úgy, hogy ez az ára a munkámnak.

– Aimé nagyfiú már, nélkülem is meg tud halni. Ha csak ennyit akartál, akkor vagy kezdd el feltakarítani a vért, vagy pedig tűnj innen.

– És mi a helyzet Rhydiannel? Ha a te állapotod javul, akkor az övé is. Talán egy nap még az erejét is visszanyeri. Jelenleg valószínűleg nem élnéd túl az elszakadást tőle, így sok lehetőséged nem marad.

– Megoldom.

– Ez már része a megoldásnak? – mutatott az egyik méretesebb vérfoltra.

– Te is a fejembe akarsz mászni, nem igaz? Szó sem lehet róla.

– Inkább a halált választod? – Amikor erre már nem kapott választ, felsóhajtott. – Gondold végig, később is válaszolhatsz. Kísérletezem már egy ideje, és úgy fest, megszabadíthatlak Ronove nyomaitól. Számítani kell némi emlékezetkiesésre, ha beleegyezel, erre fel kell készülnöd.

Rhydian érdekében mindenképp tennem kellett valamit, és a leggyorsabb, hatékonynak látszó opció Everdoné volt, mégsem bírtam rávenni magam, hogy beleegyezzek. Némán figyeltem, ahogy az egykori bérgyilkos hátat fordít nekem, majd egy másodperccel később már el is tűnt.

Folytattam a takarítást. Bosszantóan nehezen ment, mindent többször is elejtettem, és mire egy vérfoltot feltöröltem, kettő másikat hagytam magam után. Talán a probléma valóban nagyobb, mint amilyennek gondoltam. Leültem a fürdőkád szélére, és ötödszörre is megigazítottam a kötéseket. Egyik sem sikerült tökéletesre, ettől pedig csak még frusztráltabb lettem, így újabb kötést készítettem. Majd azt igazgattam. Újra és újra.

*

– Megint álmodom?

– Igen.

– Ez legalább egy kellemes álom – suttogta Aimé. – Senki sem hal meg benne. Te pedig kedvesebb vagy, mint a valódi Hayden.

– Tényleg? – vontam fel a szemöldökömet.

– Mhm – bólogatott. – Az igazi szóba sem állna velem. Nem hibáztatom érte, én rontottam el mindent.

Aimé egész teste megfeszült a fájdalomtól, az ajkát véresre harapta. Nehézkesen, remegve az oldalára fordult. Felém nyújtotta a kezét, mintha meg akarna érinteni, végül azonban meggondolta magát. Összegömbölyödött, az arcát a takaróba rejtette.

– Csak látni szeretném még egyszer – folytatta. – Tudom, hogy önző dolog, de… annyira jó volt néhány hónapra visszakapni az apámat. Meg neki szeretném adni a kardomat. Kétlem, hogy valaha is újra szükségem lenne rá, ő pedig kihasználhatná az erejét.

– Nem biztos – mondtam, és lepillantottam a kezemre.

– Bízom benne – felelte, majd nyöszörögni kezdett kínjában.

– Aimé…

– Semmi baj – vágta rá. – Mindjárt elmúlik.

Néhány másodperccel később elvesztette az eszméletét. Hiba volt megint eljönnöm; még csak nem is Everdon ajánlata miatt tettem, egyszerűen engedtem a kísértésnek. Nem véletlenül hoztam meg azt a bizonyos döntést annak idején. A kötelékek csak hátráltatnak, elvonják a figyelmemet a céljaimról, és még mélyebbre rántanak. Amikor egyre gyengülő halandóként megismertem Aimét, elítéltem, amiért annyi energiát fektetett a megismerésembe, állandóan segíteni próbált és ha csak tehette, a nyomomba szegődött. Feleslegesen kínozta magát a ragaszkodásával, erre most ostobán követtem a példáját.

*

–  Jó döntést hoztál, Hayden.

Ügyeltem rá, hogy az arckifejezésem mindvégig semleges maradjon, inkább a takarót szorítottam görcsösen a hátam mögött. Everdon többször is kihangsúlyozta, hogy csakis akkor járhatunk sikerrel, ha teljes mértékben józan maradok a folyamat során, ezzel pedig csak még inkább elvette a kedvem.

– Kezdhetjük? – kérdeztem ingerülten. – Nem érek rá egész éjszaka.

– Kezdhetjük – bólintott Everdon. – Igyekszem a lehető legkíméletesebb lenni. Ne próbálj küzdeni ellene, rendben?

Bólintottam, és lehunytam a szemem. Másodpercekkel később már nem kaptam levegőt, és hiába akartam felpattanni, mozdulni sem bírtam. Kezdtem háttérbe szorulni, mint annak idején a Delgado-korszakban. Mindent éreztem, de semmit sem tehettem ellene. Kinyitottam a szemem, és teljes sötétség fogadott.

– Miller, ne küzdj ellene! – dörrent rám Everdon. – Magadnak ártasz vele.

A hangja mintha egy fal túloldaláról érkezett volna. Igyekeztem eleget tenni a kérésének. Egyre fáradtabbnak éreztem magam, az utasítások összemosódtak, végül pedig minden elcsendesült.

Hangos zihálásra tértem magamhoz a kábultságomból, majd valaki a nevemet ismételgetve rángatni kezdte a karomat.

– Rhydian, veled mégis mi történt? – kérdeztem, amint felismertem őt.

– Jól vagy? – Remegett a pániktól és a fájdalomtól. – Mutasd a kezed! Bevettél valamit?

– Hagyd abba! – szóltam rá hangosabban, hogy eljusson a tudatáig. – Nincs semmi bajom, csak aludtam. Lélegezz mélyeket, kedvesem!

Egyáltalán nem értettem a helyzetet. Körbepillantva megállapítottam, hogy itthon vagyok, a saját ágyunkban fekszem, és a legkevésbé sem haldoklottam. Mitől lett ennyire kétségbeesett?

– Annyira aggódtam… – Könnyek gördültek le az arcán. – Maradj, kérlek!

Semmit sem értettem az egészből. Hová mennék? Történt valami, amiről nem tudok? Mindenképp válaszokra volt szükségem, de azok még várhattak, előbb Rhydiannek kell megnyugodnia. A vigasztalás nem az én műfajom, ráadásul még az sem derült ki, mi történt.

– Nem megyek sehová – közöltem, ha esetleg erre a megerősítésre lenne szüksége.

Az ölelés általában segíteni szokott, szóval közelebb húzódtam hozzá, és a karjaimba vettem. Rhydian olyan erővel szorított, mintha bármelyik pillanatban eltűnhetnék. Az arcát a nyakamhoz nyomta; még sosem volt ennyire hideg. A hátát simogattam, míg valamennyire lecsillapodott. Túl fiatal volt még ahhoz a rengeteg teherhez, amit mostanság el kellett viselnie, ebben igazat kellett adnom Anthonynak.

– Sajnálom, Rhydian – suttogtam a hajába. – Nem lett volna szabad így hajszolnom téged. Ideje pihenned.

Megtöröltem az arcát, és segítettem neki levetkőzni. Megint annyira megerőltette a lábát, hogy megmozdulni is alig bírt, nemhogy járni. Amikor meggyőződtem róla, hogy kényelmes pozícióban fekszik, ledőltem mellé, és megcsókoltam. Ettől már halványan elmosolyodott.

– Már megint mi műveltél a lábaddal? – érdeklődtem, mire lesütötte a szemét.

– Hazáig futottam.

– Futottál – visszhangoztam elképedve. – Gero villájától?

– Igen.

– Rhydian, mégis miért? Az majdnem tíz kilométer. Miért nem szóltál Danténak?

– Mert azt hittem, nincs rá elég időm. Az az üzenet, amit küldtél… rémisztő volt.

– Milyen üzenet? – vontam össze a szemöldökömet értetlenül. – Nincs is nálam a telefonom, szerintem akkor hagytam el, amikor legutóbb…

Elakadtam a mondat közepén a haragtól. A telefonom a legutóbbi látogatásomkor veszett el Anthonynál.

– Mit is mondtál? – motyogta Rhydian félálomban.

– Nem fontos. Most meg kell ölnöm valakit, de sietek vissza, rendben?

– Ígéred?

– Ígérem – simítottam végig az arcán. – Itt leszek, mire felébredsz.

 Rhydian nem válaszolt; szinte azonnal elaludt. Az utóbbi néhány hónap rettentő kimerítő lehetett számára, és hajlamos voltam megfeledkezni róla, hogy ő nem kapott olyan kiképzést, mint én. A helyzetén pedig a rengeteg sérülése és az én gyengélkedésem sem segített. Ideje rendbe hozni, amit elrontottam.

*

– Aimé itt van? – kérdeztem abban a pillanatban, ahogy Anthony ajtót nyitott.

– Igen.

– Jobban érzi már magát?

– Igen, de téged ez mióta…

Négyszer mellkason lőttem, mielőtt befejezhette volna a mondatot. Nem mintha akkora kárt tehetnék ezzel benne, de jelenleg nem csaphattam tarkón vagy törhettem el az állát, így kellett valami helyettesítés. Anthony hátratántorodott, majd a döbbenetet az arcán felváltotta a rosszallás. Aimé kirontott a hálószobából a hangzavarra, végignézett rajtunk, és felsóhajtott.

– Mit csináltál már megint, Anthony?

– Itt én vagyok az áldozat! – tiltakozott az érintett, majd kiköpött egy adag vért.

– Sajnálom, Hayden – fordult felém Aimé. – Mi történt?

Sokkal jobban nézett ki, mint mikor legutóbb találkoztunk. Végre kezdte visszanyerni az erejét, és remélhetőleg egy kevésbé fájdalmas időszak veszi kezdetét számára. Annyira megnyugtató volt őt így látni, hogy kis híján rámosolyogtam. Még épp időben felfedeztem a veszélyt, és inkább teljesen figyelmen kívül hagytam Aimét. Nem lehetek vele barátságos, mikor emlékszik is rá, még a végén arra a téves következtetésre jut, hogy jóban vagyunk.

– Mit küldtél Rhydiannek? – mordultam Anthonyra, aki a nevetéstől újabb adag vért köhögött fel.

– Ó, szóval erről van szó! – vigyorgott. – Hadrian elárulta, mikor megy hozzád, és úgy gondoltam, egy kicsit izgalmasabbá teszem a dolgokat. Ezek szerint sikerült. Mi a baj, talán megint haragszik rád?

– Nem. – Túlságosan csábító volt a gondolat, hogy még néhányszor meglőjem. – A lábát viszont megint tönkretette, míg futva elért hozzám.

– Futva? – pislogott nagyokat Anthony. – Sikerült hozzámenned egy idiótához, angyalom.

– Ez igaz. Háromszor el is váltam tőle, és már csak arra várok, hogy visszaadja a telefonomat.

Anthony a zsebébe nyúlt, majd odadobta nekem a mobilt. Inkább el sem olvastam, mit írt Rhydiannek, már így is csak Aimé jelenléte tartott vissza egy nagyobb vérfürdőtől.

– Most, hogy egy újabb akadály elhárult, ideje lenne neked is pihenned – jegyezte meg Anthony.

– Valóban. Egyelőre maradok az országban…

– Nem.

– A veszélyesebb munkákat most egyébként is…

– Nem.

– Fogalmam sincs, mit akarsz hallani – csattantam fel türelmetlenül.

– Valódi pihenésre van szükségetek. Mondok egy példát. Alvás.

– Időpazarlás. Ebben a hónapban már négy és fél órát aludtam.

– Rhydiannek is nagyon sokat segítene, ha nyugton maradnál.

Utáltam, mikor Rhydian emlegetésével próbált hatni rám. Leginkább azért, mert működött, és gyűlöltem igazat adni neki.

– Mi lenne, ha csak békén hagynád Rhydiant?

– Megtehetném – vont vállat Anthony –, de akkor rettentően unatkoznék. Szöszi meg amúgy is megérdemli. – Ahogy a fegyverem után kaptam, figyelmeztetően felemelte a kezét. – Ha még egyszer megpróbálod, eltöröm a karod.

– Már ha sikerül.

– Elég lesz! – szólt közbe Aimé megint. – Hayden, majd én beszélek vele, rendben?

Utoljára még megvetően végigmértem Anthonyt, majd szó nélkül távoztam. Sosem volt egyszerű lépést tartani a szeszélyeivel, az egyik pillanatban még mellettem állt, a másikban már teljes lelki nyugalommal tett keresztbe nekem vagy Rhydiannek. Minél hamarabb eltűnik a városból, annál jobb.

Az ajtó kivágódott mögöttem, és Aimé utánam rohant.

– Hayden, várj egy kicsit, kérlek!

Kelletlenül megálltam, de nem fordultam felé.

– Mit akarsz?

– Én csak… szóval… – Könnyen zavarba jött. – Nagyon rég nem találkoztunk, és csak tudni szerettem volna, hogy vagy.

– Csodásan. Egyéb kérdés?

Tűnj már innen, könyörögtem magamban. Te döntöttél úgy, hogy meghalsz. Miért akarsz mindenáron magaddal rángatni az úton?

– Egy ideig még maradunk Berlinben – mondta Aimé. – Ha esetleg valamikor eljönnél hozzánk, annak nagyon örülnék. Megkérhetem Anthonyt, hogy ne legyen akkor ott…

– Nem – vágtam közbe. – Mindketten hoztunk egy döntést. Ideje tiszteletben tartani.

– Persze, megértem. Csak… nagyon hiányzol.

– Menj vissza Anthonyhoz, és hagyjatok minket békén – suttogtam.

– Rendben. – Aimé hangja elcsuklott. – Ezt neked szeretném adni. Remélem, elfogadod. Utána nem zaklatlak többet, esküszöm.

Lassan megfordultam, mindvégig abban reménykedve, hogy nem Arondite lesz az, Aimé azonban valóban a kardját nyújtotta felém, ahogyan azt korábban ígérte.

– Miért akarod nekem adni?

– Én már nem fogom használni, de neked talán még hasznos lehet.

– Ezt nem nekem készítették, ráadásul az enyém másolata. Mi okom lenne elfogadni?

– Adj neki egy esélyt, jó? – győzködött tovább. – Igaz, ugyanúgy néz ki, mint a tiéd, de…

–  Meg ne próbálj kioktatni – vágtam közbe. – Ahhoz még Anthony is kevés lenne.

Aimé kifogyott az érvekből, így csak állt előttem, és olyan szomorúan bámult rám, hogy elkapott tőle a rosszullét. Mindössze fél percig bírtam, magamban dühöngve nyújtottam felé a kezem.

– Add ide, elviszem, csak hagyd ezt abba!

Elvigyorodott.

– Ezt tőled tanultam – közölte önelégülten, ettől pedig csak nőtt a kísértés, hogy fejbe vágjam Arondite-tal.

– Hogy merészeled a saját módszeremet ellenem fordítani?

– Valahogy el kellett érnem a célomat – vont vállat –, és ha kell, újra megteszem.

– Ó, igazán?

Váratlanul ért a támadás, de ez egy olyan vereség volt, amit túlságosan könnyen el tudtam fogadni. Már annak sem láttam értelmét, hogy dühösnek tettessem magam. Aimé megpördült, és elindult hazafelé. Én is így tettem.

*

Rhydian még aludt, mikor megérkeztem. Az egyik fotelbe telepedtem, és Arondite-ot forgattam. Az ilyen kardok nagyon ritkák, és mindig csakis egyetlen gazdájuk van. Használni én is tudnám, de a hatalma Aiméhez tartozik, és mindig is hozzá fog. Sejtettem, hogy bánni fogom, de óvatosan levettem a kesztyűmet, és fedetlen kézzel is megérintettem a markolatát. Elakadt a lélegzetem, másodpercekig mozdulni sem bírtam. Áradt belőle Aimé energiája; mintha az ö kezét fogtam volna meg, ahogy felemeltem Arondite-ot. Megőrzi őt még a halála után is. Nekitámasztottam a homlokomat, és lehunytam a szemem.

A lassú, nehézkes léptek zajára pillantottam csak fel. Rhydian megtorpant a helyiség közepén, és láthatóan azt igyekezett eldönteni, hogy elsősorban miért kellene aggódnia.

– Az ott Arondite? – suttogta. – Ugye nem…

– Még nem.

– Akkor mit keres nálad?

– Most már az enyém.

Rhydian leült mellém a karfára, és átölelte a vállamat.

– És jól vagy?

– Igen. Anthony szerint többet kellene pihennem. A kezem egész szépen gyógyul, látod?

– Nem erre gondoltam – jegyezte meg.

– Arra nincs válaszom.

– Te… tudod, mi fog történni vele?

– Többnyire. Az apám nephilim volt. Őt ugyan végül nem a saját ereje ölte meg, hanem én, de a folyamat nagy részét végignéztem. Beleőrült a fájdalomba. Egy idő után már sem engem, sem a nővéremet nem ismerte fel, aztán már saját magát sem a tükörben. Egész nap üvöltött és mindenkit megtámadott, aki a közelébe merészkedett.

– Sajnálom.

– Ne sajnáld. Az őrület előtt is egy jelentéktelen, undorító ember volt. Azt sem érdemli meg, hogy bárki is emlékezzen rá. Nem győztem lerángatni őt Hayley-ről. A szánalmas erejét pedig össze sem lehet hasonlítani azzal, amivel Aimé rendelkezik.

– Szóval szerinted Aimé számára…

– Százszor rosszabb lesz? Valószínűleg. Nem tudok annyit a nephilimekről, mint amennyire szükségem lenne, de az biztos, hogy bármi is történik, lelassítani nem lehet. Ha már mindenképpen pihennem kell, arra gondoltam, végzek egy kis kutatómunkát, hátha legalább a fájdalmat tudnánk valamilyen módon enyhíteni.

– Segítek – vágta rá Rhydian azonnal.

– Mindenképp szükség lesz rá, ugyanis rengeteg forrást kell átnéznünk. Egyetlen fontos szabály van.

– Igen?

– Nincs rohangálás.

– Oké, megpróbálok nyugton maradni…

– Majd én gondoskodom róla, hogy így legyen.

Rhydian arca felragyogott.

– Aludhatnánk együtt!

A felvetése meglepett. Az elmúlt másfél év emlékei meglehetősen zavarosak számomra, de fel sem merült bennem, hogy külön aludnánk. Amilyen nehéz volt megszokni annak idején, hogy Rhydian egy percre sem hajlandó elengedni, mostanra épp annyira természetessé vált. Talán történt valami? Vagy csak a sérülései miatt nagyobb térre volt szüksége? A zavaromat látva Rhydian rögtön mentegetőzésbe kezdett.

– Ha továbbra is a magányt preferálod, azzal sincs gond…

– Ilyen voltam mindvégig? – néztem fel rá. – Mióta visszajöttünk Párizsból.

– Ez nem a te hibád.

– Nem azt kérdeztem, hogy kinek a hibája.

– Többnyire igen – felelte kelletlenül.

– Akkor sok pótolnivalónk akad.

Rhydian fantáziája azonnal meglódult, és a kötelékünkön keresztül meg is osztott velem minden felvillanó képet. Nagyot nyeltem, és igyekeztem rendezni a gondolataimat, ám a kísérlet kudarcba fulladt, ahogy Rhydian a nyakamnál fogva magához húzott egy csókra. Az ő érintésében nem volt fenyegetés vagy minden tiltakozást elsöprő erő, és már megtanultam bízni benne. Még akkor sem fordította ellenem a hatalmát, amikor igazán haragudott rám.

– Jól vagy? – kapta el a kezét Rhydian aggodalmasan. – Sajnálom, meg kellett volna kérdeznem…

– Te megteheted – súgtam az ajkára. – Te bármit megtehetsz.

– Bármit? – vigyorodott el.

– Az észszerűség határain belül – egészítettem ki. – Nem kellene megint tönkretennünk a lábadat.

– Kicsit sem?

– Rhydian.

– Jól van, jól van. Nehéz a határokon belül maradni, ha így nézel ki.

– Megértelek. Valóban hihetetlenül gyönyörű vagyok.

Rhydian nyitotta a száját, hogy vitatkozzon, de az ilyen alapvető tényekkel még ő sem tudott. Kényelmesen hátradőltem, és vártam, hogy összeszedje magát. Végül a létező legjobb döntést hozta. Elkezdett vetkőzni.

*

Huszonhét napja, tizenkilenc órája és negyven perce nem nyúltam H70-hez. Az első időszak meglepően elviselhetőnek bizonyult, a fájdalom nem korlátozott a mozgásban, ritkán hánytam vért, így elkísérhettem Rhydiant gyűlésekre, ennek viszont nagyon kevesen örültek. Elia és Roland Morgenstern különösen csalódottnak tűntek, hogy még mindig élek. A huszonnegyedik napon azonban jött a negatív változás, amire már a kezdetektől számítottam. Gyakran órákon át fetrengtem, kínomban szétkapartam a sebeimet, és egyfolytában ingerült voltam. Rhydian segített, amiben csak tudott, de még ő sem épült fel teljesen, aztán Aimé is gyengélkedni kezdett, és néhányszor magával rántott.

Egy kifejezetten nehéz nap után már alig vártam, hogy Rhydian visszaérjen Dantétól, azonban ahogy megláttam, hogy ketten támogatják be az ajtón, képtelen voltam tovább fékezni magam.

– Mi történt? – siettem oda hozzájuk.

– Morgenstern emberei – felelte Dante tömören.

– Élnek még?

– Elrohantak. Rhydiant pedig nem akartam magára hagyni, hogy üldözőbe vegyem őket.

– Mit műveltek veled, kedvesem? – vettem őt szemügyre.

Felfedeztem az arcán és a nyakán néhány horzsolást, ami villámgyorsan eltűnik majd, a nadrágját viszont teljesen átáztatta a vér. Egyértelműen a sérüléseit vették célba.

– Nem olyan vészes, mint amilyennek látszik – suttogta Rhydian.

– Gero ilyenkor szokott gyűlést tartani, igaz? – kérdeztem, mire Dante bólintott. – Nagyszerű. Maradj itt Rhydiannel, míg meglátogatom őket.

– Így… akarsz menni? – érdeklődött Dante kísérője félénken.

A tükörbe pillantottam. A ruhámat, a kezemet és még az arcomat is vér borította, és a szemem is vörösen fénylett.

– Talán valami problémád van vele?

– Nincs – vágta rá rémülten.

– Én is így gondoltam.

Magamhoz vettem Arondite-ot, és lebonyolítottam néhány telefonhívást, míg autót választottam az alkalomhoz. Gero gyűlési többnyire hajnali kettőig tartottak, így még majdnem másfél órám maradt, hogy odaérjek. Éppen elég idő ahhoz, hogy mindent elintézzek, amit elterveztem.

Felismertem Morgenstern néhány csatlósát Gero villája előtt. A jelenlétükkel elsőbbséget élveztek. Kettőnek habozás nélkül lecsaptam a fejét, a harmadikkal betörtem az ajtót. Üvöltött fájdalmában, és szánalmasan, négykézláb csúszva próbált távolabb kerülni tőlem.

– Csak parancsot teljesítettem! – ordította zokogva.

– Semmi baj – mosolyogtam rá. – Több parancsot nem teljesítesz.

Kivágtam a szívét, majd felegyenesedtem és végignéztem a társaságon. Mindenki engem bámult, teljesen ledermedve. Még Gero sem mert mozdulni, pedig ő már sok mindent megtapasztalt Lysander és André mellett. Roland Morgenstern a vámpírkirály mellett ült, és abban a pillanatban felpattant, ahogy elindultam felé.

– Téged senki sem hívott meg.

– Ó, ez sajnálatos – sóhajtottam fel. – Van itt valaki, aki nem lát szívesen? Gyerünk, szóljon csak bátran!

Gero vállat vont, a többiek pedig inkább az asztallapra meredtek. Senki sem szólalt meg. Bár Rhydian lényegesen erősebb volt nálam, tőlem tartottak jobban, és inkább nem kockáztattam a hírnevem.

– Most, hogy ezt is tisztáztuk – folytattam –, ideje elbeszélgetnünk, Morgenstern.

– Nincs… nekem… nincs mit mondanom – motyogta.

– Nem probléma, nekem van. Minden bizonnyal hatalmas bátorságot igényelt négy felfegyverzett vámpírt küldeni egyetlen fegyvertelen, sérült ellen. Úgy érzem, elfelejtetted kivel is szórakozol. Szóval itt az alkalom, hogy megmutasd, hol a helyed.

Értetlenül, egyre növekvő pánikkal pislogott rám. Annyira nem volt ostoba, hogy nekem rontson, inkább a menekülés lehetőségét kereste.

– Mire vársz? – mordultam rá. – Ne nekem kelljen megmutatni.

Amint oldalra lépett, felrúgtam. A padlóra zuhant, majd sietve ülő helyzetbe tolta magát. A nyakához emeltem Arondite-ot.

– Hol a helyed?

Morgenstern lassan visszaereszkedett a lábamhoz.

– Pontosan! – bólintottam elégedetten, és a hátába állítottam a kardot. A közönségem egy emberként rezzent össze. Nyomatékosításképp ráléptem a fejére. – Micsoda tanulságos eset, nem igaz? Ha már egyszer úgy döntöttél, hogy megtámadod Rhydiant, akkor a következményekkel is számolsz, ugye? Az utódodat, Bailey-t meg kellett volna tanítanod rendesen harcolni. Esélye sem volt. Ha jól emlékszem, hiányoltátok Rhydian tüzét. Bár nem teljesen ugyanaz, felgyújttattam az országban minden tulajdonodban lévő ingatlant. Anthony pedig hamarosan megkeres, ha szerencséd van, akkor csak az egyik lábadat tépi le.

– Te szörnyeteg! – üvöltötte Morgenstern. – Bailey-nek ehhez semmi köze nem volt! Miért őt?

– Mert megtehetem. Senki sincs biztonságban körülötted, ha ellenem fordulsz.

Vészesen fogyott az erőm, mindkét kezemből ömlött a vér és kezdtem szédülni; ideje volt indulni. Kirántottam a kardot Morgenstern hátából, és Gero felé fordultam.

– Folytassátok csak! Mintha itt sem lennék.

Reméltem, hogy hazajutok, mielőtt még elájulnék. Néhányszor majdnem belefordítottam az autót egy-egy árokba, az utolsó néhány percben már szinte vakon, emlékezetből vezettem. Az ajtót csak a negyedik próbálkozásra sikerült kizárnom, és amint becsuktam magam mögött, lerogytam a padlóra.

– Hayden? – Rhydian hangja a hálószobánk irányából jött. – Te vagy az, ugye?

– Igen.

– Bejönnél hozzám? Még nem tudok járni.

– Én sem. 

– Mi történt? Megsérültél? Várj, lehet, hogy fel bírok… ó, bassza meg…

– Rhydian, maradj ott, ahol vagy! Nincs semmi baj.

– A kezeddel mi a helyzet? – Lepillantottam a padlón fénylő vértócsára, és inkább csendben maradtam. – Hayden, ha nem válaszolsz, valahogy kijutok innen.

– Mindkettő megvan, ne aggódj! – A falnak támaszkodva sikerült felkelnem, és a fürdőszobába tántorogtam, hogy megmosakodjak. – Néhány órán belül elérek hozzád.

*

– Hihetetlen – morogta Rhydian, miközben a kötést igazgatta a kezemen. – Arról volt szó, hogy vigyázol magadra.

– Rád is vigyáznom kell – védekeztem. – Morgenstern pedig innentől egy darabig biztosan nem okoz majd problémát.

A mellkasának dőltem, és lehunytam a szemem. Még mindig túlságosan kimerült és gyenge voltam, az ágyig is alig jutottam el. Rhydian már könnyedén felült és engem szidni is akadt energiája, ami jó jel; legalább az egyikünknek hamarosan lesz elég ereje elhagyni a szobát.

– Nézd csak – súgta Rhydian.

Az arcom elé emelte a kezét. A tenyere felett apró lánggömb lebegett; halvány volt, és néha-néha eltűnt, de legalább végre visszatért a tűz. Már ezért megérte végigküzdeni ezt a hónapot.

– Még nem az igazi – mondta. – Pár nappal ezelőtt kezdtem el újra érezni. Tudod, hogy ez mit jelent?

– Mit?

– Azt, hogy ha továbbra is minden veszélyes hülyeséget bevállalsz, akkor ezzel foglak megcsapni.

– Túl szép az arcom ahhoz, hogy megégesd.

– Ki beszélt itt az arcodról?

– Rhydian – néztem fel rá felháborodottan, mire elnevette magát.

– Legalább addig legyél egy kicsit óvatosabb, míg meggyógyulsz, rendben?

– Igyekszem – ígértem.

Kényelmesen elhelyezkedtem a karjaiban. Rhydian elkezdett a terveiről magyarázni, és próbáltam odafigyelni rá, ám egy idő után már teljesen eluralkodott rajtam a fáradtság, és a szavai nem jutottak el hozzám.

*

 

A következő összejövetel előtt Gero üzent nekem, hogy ha bárkivel megbeszélnivalóm akad, akkor azt lehetőleg négyszemközt intézzük el, ugyanis néhány emberének még mindig rémálmai vannak az előző incidens miatt. Ezúttal ráadásul a kedvenc tanácstagjaim is szerepeltek a vendéglistán. Úgy hallottam, a távollétemben Elia igencsak erőszakosan közeledett Rhydian felé, Casimiro pedig szörnyen bánt Daniellel az utolsó hónapjaiban. Egyikük sem ússza meg büntetlenül, erről gondoskodom.

Rhydian előrement Dantéval, hogy üdvözölje a vámpírkirályt, én pedig megvártam a parkolóban Anthonyt és Aimét. Szokás szerint elkéstek, és azt sem volt nehéz kitalálni, mivel töltötték az időt. Megpróbáltam visszafogni magam, és csak rászólni Aimére, hogy ilyen rendezetlen külsővel nem mehet társaságba, de nem volt elég türelmem a sorozatos bocsánatkérésekhez és a szerencsétlenkedéshez, így inkább odaléptem hozzá, és nekiláttam az igazgatásnak.

– Elképesztő. Egy démonhadsereget le tudsz győzni, de normálisan felöltözni már túl nehéz, mi? – Mindketten egyszerre készültek megszólalni, de megelőztem őket. – Nem akarom tudni.

– Elia néhány nappal ezelőtt megkeresett – jegyezte meg Anthony. – Azt mondta, sürgősen fegyelmeznem kellene az utódomat, mert elfogadhatatlan a viselkedése.

– Igazán? Mégis melyiket? – érdeklődtem, majd visszafordultam Aiméhez. – Húzd ki magad!

– Én is ugyanezt kérdeztem tőle. Megsúgtam neki, hogy jelenleg egyetlen utódom sincsen, és ha veled van problémája, akkor azt Rhydiannek kell jeleznie. Azt válaszolta, hogy meg is fogja tenni.

Ha Elia sejtené, Rhydiannek mik az elképzelései a fegyelmezésről, egész biztosan nem sietne, hogy panaszkodjon rám.

Elindultunk a villa bejárata felé, és már ki is érdemeltünk néhány zavart pillantást. Ritkán jelentem meg Aimével egy helyen, és mivel éppen jobban hasonlítottunk egymásra, mint valaha, a vendégek csak találgathatták, kitől kell félni. Rhydiant kerestem a sokaságban; természetesen Elia társaságában találtam, aki hevesen magyarázott neki valamit. Igyekeztem elfojtani a kikívánkozó nevetést. Rhydiannek is nehezére esett komolyságot színlelnie.

– Ez is egy szörnyen unalmas este lesz – sóhajtott fel Anthony. – Nem tudnád rávenni Rhydiant, hogy gyújtson fel valakit? Hiányzik egy jó kis botrány.

– Akkor kreálj magadnak egyet. Rhydian még nem elég erős ahhoz, hogy valakit elégessen.

– Olyan lehetőség nincs, hogy csak békésen elbeszélgetünk a többiekkel? – vetette fel Aimé.

– Miért akarnék én ezekkel beszélgetni? – fintorodott el Anthony. – Tanácstagok, vámpíruralkodók… csupa fárasztó alak.

– Minek jöttél egyáltalán ide? – kérdeztem rá.

– Aimé kívánsága volt.

Amint odaértem Rhydianhez, átkarolt, görcsösen kapaszkodott belém, és ebből már sejtettem, hogy Elia ismét feszegette a határokat.

– Gyertek, már rendeltem nektek italt – mosolygott ránk Elia. – Sok megbeszélnivalónk van.

Hamarosan a kezünkbe is nyomtak egy-egy poharat. Én kaptam utoljára, Elia pedig véletlenül sem hagyta ki az alkalmat, hogy megjegyzést tegyen a kezemre. Éreztem Rhydian haragját, de szerencsére még vissza tudta fogni magát.

– A tiéd jobban tetszik – közölte Anthony, és elvette tőlem az italt, mielőtt még megkóstolhattam volna. – Te amúgy sem bírod az alkoholt.

– Miller, mégis mit művelsz… – háborgott Elia, azonban az egykori teremtőmet ez a legkevésbé sem hatotta meg.

Ami viszont már nekem is feltűnt, hogy Aimé arcán meglepettség helyett gyanakvást és dühöt véltem felfedezni. Rhydian felé fordultam, ő pedig csak vállat vont.

– Érdekes íze van – kommentálta Anthony, majd megnyalta az ajkát. – Emlékeztet valamire. Vajon mi lehet az? Csak nem H70?

Összerezzentem. A H70-nek van egy jellegzetes illata, miért nem vettem észre? Elia igyekezett döbbenetet színlelni, az alakítása azonban szánalmasra sikeredett.

– Ez mégis mit jelentsen? – csattant fel Rhydian.

– Én erről semmit sem tudtam! – védekezett Elia.

– Ez esetben miért tiltakoztál, mikor Anthony elvette? – kérdezte Aimé hűvösen.

– Mert szokása szerint udvariatlan volt. Természetesen ennek utánajárok. Megyek, felteszek néhány kérdést a személyzetnek.

– Elkísérlek – vágta rá Rhydian, és Aimé is a nyomába szegődött.

Kettesben maradtam Anthonyval. Egy ideig csak csendben álltunk egymás mellett; ő alig bírta visszatartani a nevetést, én pedig csak hitetlenkedve bámultam rá. Visszaszereztem tőle a poharamat, és újra megszagoltam az italt.

– Nincs is benne H70, ugye?

– Nincs – vallotta be Anthony vigyorogva. – Imádom Rhydiant. Ennyi év után még mindig mindent elhisz nekem. Egyébként Elia valóban vett az egyik emberemtől H70-et, szóval nem árt, ha vigyázol.

– Csodás.

– Addig is, élvezd a műsort!

Koccintottunk.