Vihar vagy - IV. rész

Eléggé megkésve, de megérkezett a befejező rész. (Az élet alaposan közbeszólt, sajnos, de sikerült a végére érni. ) 

Köszönöm szépen mindenkinek, aki eddig olvasta, remélem tetszeni fog. :) 

A visszajelzéseket/gondolatokat/megjegyzéseket továbbra is nagyon szívesen fogadom. ;)

IV. rész

2013

[július 12.]

Amit Alexander iránt érzek, az nem valódi, csak Delgado személyének és a vérköteléknek egy szerencsétlen kombinációja. Sosem érdekeltek a férfiak, ezután sem fognak. Odafigyelek magamra, hogy egyetlen helytelen gondolatom se legyen, csakis barátként kezeljem őt, semmi félreérthető érintés, semmi csók, semmi kétértelmű megjegyzés. Így biztonságos mindkettőnk számára.

Alexander hamar lelépett az összejövetelről a legújabb kiszemeltjével; amikor kilestem a parkolóba, ott enyelegtek és undorítóan jókedvűnek tűntek. Valójában semmi okom nem volt utálni az új srácot. Közel sem olyan irritáló seggfej, mint az előzőek, ha nem döntöttem volna úgy, hogy gyűlölöm, abban a pillanatban, ahogy hozzáért Alexanderhez, talán egész jól kijönnénk egymással.

– Ó, hát nem helyesek? – karolta át a vállamat Heidi. Ingerülten leráztam magamról a kezét, mire gúnyosan elvigyorodott. – Mi van, ő sem tetszik? Mit vétett?

– Semmit, hagyj már!

– Akkor most miért is kémkedünk utánuk?

– Nem kémkedünk – mordultam rá. – Csak ellenőrzöm, hogy minden rendben van-e.

­– Szerintem egyikük sem szorul segítségre, szóval ahelyett, hogy itt bujkálsz az oszlop mögött, visszajöhetnél beszélgetni még egy kicsit a többiekkel. – Heidi felsóhajtott. – Ha nem lennél ilyen idióta, Alexander észre sem venné Davidet.

– Szóval Davidnek hívják. Milyen unalmas név.

– Te vagy az unalmas az állandó ellenségeskedéseddel! – csapott a karomra türelmetlenül. – Gyere már, menjünk vissza!

Kelletlenül követtem Heidit. André baráti társasága fárasztó alakokból állt, bár az is lehet, hogy csak önmagamat fárasztottam a konstans utálkozásommal. Reméltem, hogy a fiatal vámpírokra jellemző ingerlékenység szép lassan elmúlik, nálam viszont évek óta semmi sem változott. Egyedül Alexander közelében voltam képes teljesen lehiggadni, de tőle épp függetlenednem kellene, nem pedig még inkább ráakaszkodni.

Gero azonnal lecsapott rám, és odarángatott két amerikai pasashoz, akik Alexander autói iránt érdeklődtek, ám el kellett keserítenem őket, hiszen ha nincs annyi pénzük, mint legalább tíz vámpírkirálynak együttvéve, akkor az elkövetkezendő harminc évben még a listára sem kerülhetnek fel. Az árakat meghallva nagyokat pislogtak, de nem adták fel egykönnyen, mindenáron beszélni akartak Alexanderrel, hiába mondtam nekik, hogy nála pont ugyanannyira lehet alkudozni, mint Anthonynál kegyelemért könyörögni. Végül addig bosszantottak, hogy újból kiballagtam a parkolóba, ezúttal már azzal a szándékkal, hogy tönkretegyem a hangulatot a teljesen esélytelen ajánlattal, ám meglepetten konstatáltam, hogy Alexander már egyedül álldogált a kocsija mellett.  

– Hová lett David? – kérdeztem, mire vállat vont.

– Hazament.

– Te pedig nem tartottál vele?

– Eszembe sem jutott. Rád várok.

– Rám? – kérdeztem vissza zavartan. – Ezt hogy érted?

– Leginkább úgy, hogy együtt jöttünk ide. Gondoltam, nem hagylak itt. – Alexander tekintetébe visszatért a nyílt ellenségesség. – Megkérdezhetném, hogy miért figyeltél minket az oszlop mögött rejtőzködve, de nem teszem. Ezzel le is zárhatjuk a témát.

– Oké, nekem megfelel. Egyébként benn vár rád két fickó. Csak azért vannak itt, hogy elárasszanak téged bókokkal és meggyőzzenek róla, hogy mekkora üzlet lenne, ha fél áron adnád nekik valamelyik kocsit.

Ennek hallatán Alexander azonnal felderült. Imádott szórakozni a beképzelt, teljes mértékben komolytalan vevőjelöltekkel.

– Ez esetben nem kellene megváratnom a rajongóimat. Visszajössz velem?

– Kihagynám. Ne húzd sokáig!

Odadobta nekem a slusszkulcsot.

– Ülj be addig! Pár perc, és itt vagyok.

Néztem, ahogy bevonult André villájába. A jelenet többi részét pedig már elég volt elképzelnem; ahogy a sok hamis barát azonnal lecsap rá, kérdezgetik a legutóbbi utazásáról és jókedvűen vállon veregetik, mintha nem kívánnának mindannyian karót a szívébe. Hányingerem támadt tőlük.

– Egyedül idekinn?

Összerezzentem. David, akinek elvileg már hazafelé kellene tartania, a hátam mögött állt és úgy forgolódott, mintha aggódna, hogy valaki együtt lát minket; halvány tükörképe a kocsi ablakán egyfolytában mozgolódott.

– Alexander épp Andrénál van, ha őt keresed.

– Igen, csak ennyit akartam tudni – felelte lágyan. A tükörkép-alak valamit tartott a kezében, a bennem élő Delgado-rész pedig azonnal veszélyt érzett. – Gyorsnak kell lennünk, uraim.

Az utolsó emlékem az éles fájdalom és a keserű gondolat volt, hogy Delgadónak néha azért igaza is lehet.

[július 14.]

Hiába keresgélek Delgado emlékei között, még ő sem volt olyan idióta, hogy ekkora hibát vétsen, így aztán megoldással sem szolgálhat nekem.

Vártam, hogy megöljenek. Ilyen szégyenteljes elfogás után meg is érdemeltem. Ha az itteniek nem teszik meg, akkor majd Alexander, amikor megtalál. Valami sötét lyukba zártak, a ruháim nagy részétől megszabadítottak, a kezemet a hátam mögé láncolták, és amióta csak magamhoz tértem, az égvilágon semmi sem történt. Mindössze néhány furcsa, sötét foltot vettem észre a felkaromon.

Egy kisfiú járt be hozzám, aki megszólalni sem volt hajlandó. Azt se tudtam eldönteni, miféle szerzet; néha félvérnek tűnt, néha vámpírnak. Eddig mindössze leellenőrizte, hogy élek-e és elég szorosak-e a láncaim, ezúttal azonban egy gyanús külsejű tasakkal közelített felém.

– Nem – fordítottam el a fejem, mire megtorpant.

– Innod kell – mondta. Erős francia akcentussal, nehézkesen beszélt. – Vér.

– Süket vagy? – mordultam rá. Mint kiderült, Delgado által francia nyelvtudásra is szert tettem. – Vidd a közelemből azt a szart!

– Ha most nem fogadod el, később nem adhatok – folytatta türelmesen. – Le fogsz gyengülni.

– És?

– Ha legyengülsz, talán nem éled túl a kísérleteket. – Leguggolt elém. – Jót akarok.

– Ha jót akarsz, engedj el! – feleltem, mire fáradtan elmosolyodott.

– Abba mindketten belehalnánk. Igyál! – A számhoz emelte a tasakot, mire undorodva hátrarántottam a fejemet. – Mi a baj?

– Inkább a halált választom. – Meglepetten pislogott rám. – Hogy hívnak?

– Nekem… már nincs nevem.

– Ez mégis miféle válasz?

– A magamfajta nem érdemli meg.

– Még jó, hogy ezt nem nekem kell megítélni. Miért ne szólíthatnálak a neveden?

– Ambroise.

– Ambroise – visszhangoztam. – Ez Beauchene műve, igaz?

A fiú lassan bólintott. A hegeket bámulta a lábamon. Legszívesebben fejbe rúgtam volna, egyfolytában emlékeztetnem kellett magamat arra, hogy ő itt ugyanolyan áldozat, mint én. Talán még a tizennégyet sem töltötte be, mikor átváltoztatták; ezt a kínszenvedést még egy felnőttnek is nehéz kihevernie, nemhogy egy gyereknek. Szakadt rongyokat viselt és koszos volt, fedetlen nyakán, karján sebhelyek sötétlettek. Vérszag áradt belőle, amitől sokkal inkább sajogni kezdett a torkom, mint a tasakos vacaktól, amit annyira kínálgatott.

A léptek zaját hallva Ambroise riadtan felugrott, és elhátrált tőlem. Egy pillanattal később kivágódott az ajtó, berontott Delgado régi barátja, John Maddox. Nagy, fekete táskát szorongatott, és a szokásosnál is idegesebbnek látszott. Kiverte a fiú kezéből a tasak vért.

– Ennyit sem lehet rád bízni, te gyengeelméjű korcs? – dörrent rá, mire Ambroise lesütötte a szemét.

– Sajnálom, csak… – A mentegetőzést hatalmas pofon szakította félbe.

– Ki engedte meg neked, hogy megszólalj?

– Még mindig ugyanolyan degenerált fasz vagy, mint annak idején – jegyeztem meg.

Maddox felém fordult, és elvigyorodott. Ezt a fickót mindenki őrültnek tartotta, méghozzá nem véletlenül. A kísérleteinek nagy részét még Delgado gyomra sem vette be. Kezdtem rohadt kényelmetlenül érezni magam, ahogy ez az eszelős kedvtelve méregetett. Rángattam egy kicsit a kezemet, hátha sikerül kiszabadulnom, de csak annyit értem el, hogy még több helyen dörgöltem le a bőrt a csuklómról.

– Ha Gable esetleg kérdezné, akkor a barátunk szökni próbált – mondta Maddox, mire Ambroise csak bólintott.

Azt hittem, előkap majd a táskájából valami általa gyártott kínzóeszközt, ehelyett felvett egy vékony, mocskos vasrudat a fal tövében emelkedő kupacból, és meglengette néhányszor maga előtt.

– Utolsó szavak, Lysander?

– Baszd meg.

Lesújtott egyszer, kétszer, háromszor, negyedszerre pedig már magával rántott a sötétség.

*

Fájt az ébrenlét: a lélegzés, a pislogás, minden apró mozdulat. Vér csöpögött az arcomról a lábamra. A régi harapásnyomok elvesztek az új, mélyebb vágások közt, az ezüstözött láncok égették a húsomat. Minden kínom ellenére úgy éreztem, kezdem visszanyerni az erőmet. Újra feltámadt bennem a vágy, hogy küzdjek és kiszabaduljak. Alexander. A közelben kellett lennie.

Lassan felemeltem a fejemet. Ambroise a túlsó sarokban kuporgott, Maddox pedig a falhoz simulva állt az ajtónál, ugrásra készen, a kezében egy karót tartva. Tehát jól sejtettem; Alexander megtalált. Elmosolyodtam. Már az érkezését is hallottam; kiáltások, tompa puffanások zaja és fegyvercsörgés szűrődött be kintről.

Maddox az ajtó mögött vár rád, próbáltam sugallni a kötelékünkön keresztül. Vigyázz vele!

Alexander ezúttal nem zárkózott el; a sajátomként tombolt bennem a haragja. Odakinn minden elcsendesedett. Figyeltem, ahogy lassan lenyomták a kilincset.

Maddox rögtön támadásba lendült, a karó azonban Alexander szíve helyett a kezében landolt, hogy aztán a másodperc törtrésze alatt megpördüljön, és visszatérjen a feladóhoz. Pontosabban annak a gyomrába.  Maddox összeesett. Ambroise odarohant hozzá és érthetetlen aggodalommal vizslatta a sérülését.

Alexander mellettem termett, egyetlen mozdulattal letépte a láncaimat. Tetőtől talpig vér borította, írisze a megszokott világoskék helyett vörösen fénylett, és a tekintetéből olyan gyűlölet sugárzott, hogy még én sem mertem megszólalni.

– Kelj fel, Lysander! – parancsolt rám.

Összeszorítottam a fogamat, és igyekeztem engedelmeskedni, de minduntalan visszazuhantam a padlóra. Végül feladtam.

– Kezdem unni, hogy itt mindent nekem kell elintézni.

Kirázott a hideg Beauchene eltorzult hangjától. Az a féreg a padlón fetrengő Maddox mellett állt, mögötte három vámpír várt a következő parancsára.

– Ne aggódj, ez az utolsó alkalom – mondta Alexander.

– A Tanács tagjaként természetesen képes vagyok felülemelkedni a múltbéli nézeteltéréseinken – mosolyodott el Beauchene. – Ha megadod magad, akár tárgyalhatunk az utódod szabadon engedéséről is.

– Mivel tervezel visszatartani? A három szolgáddal? Ezt még te sem gondolhatod komolyan.

– Nem lesz szükség rájuk. – Beauchene kirántotta a karót Maddox testéből. – Ezt a feladatot többé nem bízom másra.

Kerestem Ambroise tekintetét, hátha sikerül rávennem, hogy segítsen, de ő még mindig Maddoxszal volt elfoglalva. Hátrébb löktem magam, hogy a falnak támaszkodva felkeljek. A kezem mindig megcsúszott, visszaestem a térdemre. Néhány sebemből újra csorogni kezdett a vér.

Alexander eközben padlóra küldte Beauchene-t, erre pedig már felriadtak az eddig csak dermedten bámészkodó vámpírok is, és odarohantak, hogy megvédjék a vezérüket. Delgado tapasztalatai alapján számítanom kellett volna a következő jelenetre, ám mégiscsak más a saját szememmel látni, mint valami ködös emlékképben. Alexander feléjük fordult, ökle az első vámpír arcába vágódott, szétzúzva azt. A másik kettő azonnal megállt, ám az egyikük már így is túlságosan közel ért Alexanderhez, így ő sem úszta meg. A harmadik hangosan zihálva, gyorsan hátrálni kezdett. Beauchene kihasználta az alkalmat, elkapta Alexander torkát, és lerántotta magához.

Újra a falba kapaszkodtam, hogy felálljak, ám ahogy sikerült felegyenesednem, már zuhantam volna vissza, ha valaki nem kap el. Beauchene utolsó életben maradt embere. Egyik kezével a hajamat markolta, a másikkal fegyvert tartott a fejemhez. Hallottam a heves szívverését, éreztem a halott társai vérének szagát, és olyan szomjúság tört rám, amilyet még sosem tapasztaltam.

– Rhode! – kiáltotta. – Még egy mozdulat, és Lysander halott!

Alexander felénk nézett, és elmosolyodott.

– Tedd meg, ha mered! – felelte, továbbra sem eresztve Beauchene-t.

Azonnal tudtam, hogy ez valójában nekem szólt. Kihasználva a fickó pillanatnyi zavarát, megragadtam a fegyvert tartó kezét, ellöktem magamtól, és nyakába haraptam. Jókora darabot téptem ki a húsából, majd a számat a sebre szorítottam, mohón nyeltem a vérét. Ledöntöttem őt a lábáról, teljes súlyommal ránehezedtem, több helyen is belémartam. Egy ideig próbált küzdeni ellenem, végül abbahagyta a vergődést. Már halott volt, mire úgy döntöttem, ennyi elég lesz nekem.

Felpattantam. Delgado óta nem éreztem magam ennyire erősnek. A szomjúság teljesen elvonta a figyelmemet a körülöttem zajló eseményekről. Megkönnyebbülten felsóhajtottam, mikor Alexander lassan feltápászkodott Beauchene mellől. A rohadék teste felismerhetetlenségig eltorzult, körülötte hatalmas vértócsa sötétlett.

– Meghalt? – kérdeztem.

– Nem.

– Akkor mire vársz? – csattantam fel. – Öld meg!

– Nincs rá szükség. Esélytelen, hogy túlélje az éjszakát. Hadd szenvedjen.

Alexander ezután Ambroise felé fordult, aki még mindig Maddox mellett térdelt, és a többiekkel ellentétben a félelem nélkül nézett ránk.

– Őt hagyd! – mondtam. – Csak egy fogoly. Ambroise, gyere velünk! Segíthetünk neked.

– Maradok – vágta rá azonnal.

– Nem tartozol ezeknek a rohadékoknak semmivel. Ha nem akarsz velünk tartani, nem gond, akkor csak menj innen! Kezdj valahol új életet! Ennyi jár neked, Ambroise!

– Maradok – ismételte makacskodva.

– Erre nincs időnk – mordult rám Alexander. – Indulunk, Lysander.

Utoljára hátralestem Beauchene-re, aki a szétvert, torz pofáját felém fordította, és egyenesen a szemembe nézett.

– Alexander, ne hagyjuk itt így – suttogtam. – Nekem ez nagyon nem tetszik.

– Mert bámul? Mi mást tehetne? Haldoklik. Megérdemli a lassú halált.

– És mi van, ha megtalálják itt a hullákat? Csak essünk túl rajta, öljük meg, és rejtsük el őket!

– Találják csak meg őket! – Anthonyra emlékeztető téboly villant Alexander szemében. – Pontosan ezt akarom. Mégis mit tehetnek ellenem? Semmit. Most pedig elindulsz kifelé, Lysander.

– Megyek már – motyogtam.

A folyosón még több holttest hevert, egyértelmű útmutatást adva, merre is lehet a kijárat. Alexander mögöttem haladt, és amennyire örültem annak, hogy eljött értem, most legalább annyira tartottam is tőle. Ezt az oldalát csak Delgado ismerte, az ő véleményét pedig szerettem szkeptikusan kezelni. Alexanderre pedig kényelmes volt úgy gondolni, mint kedves és végtelenül türelmes megmentőmre, az egyetlen barátomra, aki mindvégig kitartott mellettem. Egyszerűbb figyelmen kívül hagyni a kellemetlen részleteket. Ez mindig is jól ment.

Az épületből kiérve romos, néptelen utca fogadott. Még Delgado tudását felhasználva sem ismertem fel a helyet.

– Teljesen egyedül jöttél?

– Igen – felelte Alexander. – Mások csak feltartottak volna. A további ostoba kérdéseidet egyelőre tartsd meg magadnak, jó? Eleget hallottam a hangodat.

Az autójáig terelt, beszálltunk, és hosszú ideig csak némán ültünk egymás mellett. Összeszedtem minden bátorságomat, és óvatosan oldalra lestem Alexanderre.

– Azt hittem, Beauchene végez veled, mielőtt még megtalálnálak.

Alexander karjára tettem a kezem, amit ő azonnal lerázott.

– Én csak… – próbáltam összeszedni a gondolataimat. – Szóval…

– Tudom, hogy Marz mesélt neked Stefanról. Elmondta, hogy mit tettek vele, igaz? – Lassan bólintottam, mire Alexander folytatta. – Ez a sors várt rád is, Lysander. Ha meghaltál volna, én… fogalmam sincs, mihez kezdenék…

Közelebb csúsztam hozzá, átkaroltam a vállát, és magamhoz vontam. Ezúttal már nem ellenkezett, a fejét a mellkasomra hajtotta, és néhány percig egyikünk sem mozdult. Túlságosan jólesett a közelsége, nehezemre esett elengedni őt, mikor visszahúzódott a saját oldalára, hogy vezessen. Egész úton hazafelé úgy helyezkedtem, hogy véletlenül mindig hozzáérjek.

[július 22.]

Semmi hír Beauchene-ről. Az eltűnéséről sem beszélnek, nemhogy a haláláról. Azóta sem találták volna meg? Vagy ennyire keveset jelentene egy tanácstag élete?

Amint visszatértünk Berlinbe, Alexander a munkájába temetkezett, hogy elkerülhessen, és engem az idő múlásával egyre inkább kínzott a hiánya. Ha valamire szükségem volt, Lukast vagy Andrew-t küldte hozzám, akik a maguk szerencsétlen módján viszonylag hasznosnak és segítőkésznek bizonyultak, de már a látványuktól is elvette az eszem a tehetetlen harag. Az egyik pillanatban rombolni akartam, szétszaggatni mindenkit körülöttem, a másikban pedig féltem saját magamtól, a bizonytalanságtól és a magánytól. Bármennyire is gyűlöltem beismerni, még mindig Alexander tartott össze engem.

Odáig süllyedtem, hogy egy gyengébb pillanatomban irigyelni kezdtem Haydent. Ő egyedül viselte Rhydian elveszítését és mindazt, amit Delgado művelt vele, és sokkal többre jutott vele, mint én. Aztán eszembe jutottak Anthony Miller tettei meg a félvérek Atlantában, és rá kellett jönnöm, hogy az erején kívül semmi mást nem kívánok tőle.

Alexander ajtajánál álltam, mintha csak egy szerencsétlen véletlen során keveredtem volna ide. Nem bírtam tovább. Bekopogtam.

– Igen?

Beléptem a szobába. Alexander az asztalára dobott néhány papírt, majd felém fordult. A szokásos közöny helyett most nyitottságot és kedvességet fedeztem fel a tekintetében, és ettől csak még jobban vágytam a közelségére.

– Lysander, minden rendben? – kérdezte zavartan némi hallgatás után.

– Szóval… megtennéd, hogy megnézed a sebet a hátamon? Ma egész nap fájt, nem értem, mi van vele.

– Szólnál inkább Gretának vagy Andrew-nak? Ők jobban értenek ehhez.

– Eléggé elfoglaltak – vágtam rá túlságosan is gyorsan.

Alexander arcán tisztán látszott, hogy egy szavamat sem hiszi és egy kicsit azért felháborítja, hogy ennyire hülyének nézem, de nem ellenkezett tovább.

– Jól van – mondta –, mutasd, hol fáj!

Esetlenül lerángattam a pólómat, Alexander pedig mögém húzódott.

– Nem látok semmit – közölte. – Az a seb már rég begyógyult.

– Pedig fáj – makacskodtam, mire felsóhajtott.

– Erre gondolsz? – érintett meg óvatosan a lapockám alatt. – Itt?

– Igen – suttogtam, és már csak az ujjaira bírtam koncentrálni a bőrömön.

Még több kellett. Képzeletemben a keze már máshol járt, érezni véltem az ajkát az ajkamon, ki akartam sajátítani, még ha csak egy kis időre is. Elérni, hogy én legyek a teljes világa, ahogy ő az enyém.

Megfordultam, a két tenyerem közé fogtam az arcát, és magamhoz húztam egy csókra, ő pedig ugyanazzal a szenvedéllyel válaszolt, mint annak idején. Megszédített az élmény; ahogy a nyelve az enyémhez ért, a keze lassan lefelé csúszott a hátamon, az altestünk pedig egymáshoz simult.

Addig hátráltam, míg a lábam az ágynak nem ütközött. Lehuppantam a matracra, hanyatt dőltem, húztam Alexandert is. Ezúttal egyáltalán nem bántam, hogy a kötelék kettőnk közt még mindig erős és sértetlen; Alexander pontosan tudta, hol és hogyan érintsen, egyetlen gondolatomba került, és már mozdult.

Bármennyire is kívántam őt, újra elbizonytalanodtam, ahogy Alexander hátrébb helyezkedett, és kigombolta a nadrágomat. Meddig lennék képes elmenni? Elég az neki?

– Mi a baj? – kérdezte halkan. A keze már utat talált a ruha alá, ujjai a farkamra fonódtak, lassan simogatni kezdett. – Abbahagyjam?

– Véletlenül se, csak van egy határ…

– Talán nem bízol bennem? – mosolygott fel rám.

Vállat vontam, és felhagytam az akadékoskodással; más dolgom sem volt, mint ellazulni és élvezni Alexander tevékenykedését. Megemeltem a csípőmet, hogy lentebb húzhassa a nadrágomat. Túlságosan is könnyű volt engedni a csábításnak, amikor pedig Alexander az ölemre hajolt, már semmi értelmét nem láttam annak, hogy visszafogjam magam. Jóleső sóhaj tört fel belőlem, ujjaim a sötétbarna tincsekbe süllyedtek. Veszettül felizgatott, már nem is tudtam másra figyelni, mint az ajkának és nyelvének mozdulataira. Hamar elélveztem, intenzíven, az egész testem belefeszült.

Alexander felegyenesedett, kézfejével megtörölte a száját, majd irreálisan ártatlan pillantást vetett rám.

– Fáj még a hátad?

Elnevettem magam, ő is elmosolyodott. Ahogy azonban a kellemes bódultság múlóban volt és kezdtem felfogni, mit tettem, már kevésbé tartottam a helyzetet mulatságosnak. Mi a fenét képzeltem? Hogy tehettem ezt? Egy kis csókolózást még túlélt a barátságunk, de itt vége van.

Kapkodva öltözködni kezdtem.

– Lysander?

Az aggodalom Alexander hangjában megállított. Rohadt önzőn viselkedtem vele. Már megint. Nem akartam, hogy azt higgye, undorodom tőle vagy haragszom rá a történtek miatt. Az egyetlen bűnös itt én voltam. Féltem, hogy megbántom, erre mást sem csináltam, mint nehéz helyzetbe hoztam őt.

Ha választhatnék, hogy kibe szeressek bele, mindenképp Alexander lenne az. Megérdemelné, hogy végre valaki mellett boldog legyen és úgy gondoskodjanak róla, ahogyan ő szokott rólam.

– Szóval ez csak egy újabb… kísérletezés volt? – suttogta.

Egyáltalán nem, ám egyszerűbb volt csak bólintanom. Alexander pedig kivételesen készségesen elhitte a hazugságot.

– Annak teljes tudatában, hogy mit érzek irántad?

– Igen – nyögtem ki nagy nehezen.

– Megértettem – mondta, és épp csak egy villanás erejéig éreztem a csalódottságát és a fájdalmát, mielőtt teljesen bezárkózott volna.

Felpattant, megigazította a ruháját, és zsebébe csúsztatta az egyik slusszkulcsot.

– Hová mész? – szóltam utána.

– Fogalmam sincs.

Bevágta maga mögött az ajtót.

[július 26.]

Alexander a legjobb barátom. Valahogy helyre kell ezt hoznom… de mégis hogyan? Számára talán az lenne az ideális, ha végre eltűnnék az életéből.

– Gyűlölöm, mikor ezt csinálja! – rogytam le a kanapéra Hayden mellé, aki lassan leeresztette a könyvet, amit épp olvasott.

– Most hozzám beszélsz?

– Igen, nyilván – vágtam rá ingerülten, mire összevonta a szemöldökét.

– Mégis miért? Nem fárasztanál inkább valaki mást?

– Aggódom Alexanderért – folytattam. – Mindig ezt van, ha valamiért megharagszik rám. Napokra eltűnik, én meg itt találgathatom, hogy él-e még egyáltalán.

– Azt mindenképp megérzed, ha meghal – felelte Hayden, és lapozott egyet. – Az is lehet, hogy te is követed. Az már a kapcsolatotoktól függ, hogy észreveszed-e ha megtámadják, meglövik, megcsonkítják…

– Ezzel kurvára nem segítesz!

– Azt feltételezted, hogy segíteni akarok? Bájosan naiv gondolat. – Felsóhajtott, és felém fordult. – Ha annyira aggódsz érte, miért nem keresed meg?

– Akárhol lehet! Mégis merre indulhatnék?

– Alexander igazán kegyetlen – jegyezte meg Hayden, ahogy visszatért az olvasáshoz. – Biztosan szörnyű lehet neked ilyen ostobán élni, de ő ragaszkodik hozzád.

Lendítettem az öklömet, hogy pofán verjem, ő viszont gyorsabb volt; elkapta a karomat, és a padlóra rántott. Cipőjével megbökte a vállamat.

– Ismerem a fajtádat – közölte. – Sosem gondolkodik, mielőtt cselekszik vagy megszólal. Sosem törődik a következményekkel.

– Szeretném megtalálni őt – motyogtam –, de fogalmam sincs, hogyan használhatnám fel a kötelékünket erre. Sosem figyeltem, mikor Alexander tanítani próbált, mert túlzottan lefoglalt, hogy megnehezítsem az életét. Most pedig bármit megadnék valami támpontért.

Hayden úgy nézett rám, mint aki azt fontolgatja, milyen eszközökkel kínozzon halálra.

– Ha megtanítalak rá, hogyan csináld, békén hagysz végre?

Elvigyorodtam, és lelkesen bólogattam.

[július 27.]

Ideje őszintének lenni. Alexanderrel és önmagammal is.

Alexander megtiltotta, hogy a tudta nélkül egyáltalán hozzáérjek bármelyik autójához, ám már így is haragudott rám számtalan más okból, ráadásul odakinn vihar tombolt, szóval azzal nyugtattam magam, hogy ennél rosszabb már úgysem lehet. A négyes modellt választottam, mivel az már legalább hétéves, talán kevésbé kerülök bajba vele, mintha a legújabba pattannék be.

Mindent úgy tettem, ahogy Hayden elmagyarázta. Kerestem Alexandert a kötelékünkön keresztül, míg végül már nem céltalanul róttam a köröket a városban. A fiatal vámpír énem teljesen átvette az irányítást, természetesnek tűnt minden kanyar. Megkönnyítette a dolgot, hogy Alexander sem zárkózott el előlem, pedig biztosan megérezte a szándékomat.

Elárasztott a megkönnyebbülés, mikor végre rátaláltam. Az út szélén álldogált egy kis mellékutcában, teljesen átázva. Ahogy lefékeztem mellette, habozás nélkül beszállt mellém. Kimerülten hátradőlt, vérszag áradt belőle. Próbáltam a lehető legdiszkrétebben ellenőrizni, hogy haldoklik-e.

– Hívjam Gretát? – kérdeztem.

– Nem kell. Csak vigyél haza.

Bólintottam, és visszafordultam. Ennyivel azért nem lehetett megnyugtatni, ráadásul túl szerettem volna lenni a kínos részeken is.

– Alexander, megértem, hogy nagyon haragszol…

– Nem haragszom – vágott közbe.

– Mi van?

– Melyik részét nem érted? – Felsóhajtott, és lehunyta a szemét. – Igazságtalan voltam veled. Nincs semmi probléma azzal, ha megbántad. Személyes támadásnak vettem valamit, amit nem kellett volna. Én tartozom bocsánatkéréssel.

Szóhoz sem jutottam a döbbenettől. Sejthettem volna, hogy Alexander magát hibáztatja majd, hiszen én is mindig mindent ráfogtam. Mondanom kell valamit, zakatolt az agyamban. Idegesen doboltam a kormányon, egyre esetlenebbekké váltak az ötleteim.

Kénytelen leszek kertelés nélkül vallani.

– Egy pillanatig sem bántam – böktem ki –, csak megijedtem. Nincs nálad fontosabb személy az életemben, és rettegek, hogy ezt is elcseszem.

Nem felelt. Oldalra lestem, és ingerülten felmordultam.

– Képes voltál elaludni itt nekem? Pont most?

Alexander akkor kezdett ébredezni, mikor betolattam a garázsba. Fintorgott fájdalmában, majd mikor eljutott a tudatáig, hogy nincs egyedül, gyorsan rendezte a vonásait.

– Elárulod majd valamikor, hogy ilyenkor mi a francot csinálsz? – érdeklődtem, mire vállat vont.

– Talán.

– Oké, azt hiszem, túl nagy szabadságot adtam ezzel a kérdéssel. Hallani szeretném. Mostanság.

– Elhoznád a hetest Gerótól? Állítása szerint az elmúlt két napban háromszor próbálták ellopni, és már nagyon elege van abból, hogy vigyáznia kell rá.

– Persze.

– Köszönöm. – Ahogy Alexander kiszállt a kocsiból, megtántorodott, és az ajtóba kapaszkodott. – Addig én… összeszedem magam.

– Azt te sem gondolhattad komolyan, hogy ilyen állapotban egyedül hagylak!

– Nem leszek egyedül – pislogott rám értetlenül.

– Persze, hogy nem, mert veled maradok.

– De jó nekem – felelte a szemét forgatva, de nem akadékoskodott tovább.

[július 28.]

Amit Alexander iránt érzek, akár valódi, akár nem, még ennyi idő elteltével sem tűnt el. Fogalmam sincs, mihez kezdjek ezzel.

– Még mindig itt vagy? – nyögött fel Alexander, ahogy kilépett a fürdőszobából.

A teste nagy részét eltakarta a köntös, de így is felfedeztem új sebhelyeket. A figyelmemet a régiek sem kerülték el; megakadt a tekintetem egy harapásnyomon. A sajátjaimra emlékeztetett. Alexandernek is feltűnt, hogy hosszú ideje bámulom a lábát, őt azonban nem dühítette úgy a kíváncsiskodás, mint engem.

– Egy félvértől kaptam halandókoromban.

– Ezt mégis hogy sikerült összehoznod? – kérdeztem, amire már elkomorodott.

– Ő is élni akart. Egy unatkozó vámpírherceg tulajdona voltam akkortájt, aki különböző módszereket agyalt ki, hogy kínozza a halandókat. Minden nap végére eggyel több cellának kellett üresnek lennie. Azt már ránk bízta, hogy ki lesz a következő halott.

– Te is… szóval nem tudtam… – hebegtem. Váratlanul ért ez a hasonlóság. – Miért nem említetted soha?

– Hittél volna nekem?

– Régebben biztos nem – ismertem be –, de sok minden változott.

– Pontosan olyan dühös voltam az egész világra, mint te. Azt hiszem, éppen ez tetszett meg Anthonynak bennem. – A harag úgy zúdult rá a kötelékünkön keresztül, hogy összerezzent. – Nem kellett volna kimondanom a nevét, mi? Ideje lenne elengedned őt, Lysander.

– Én elengedtem – védekeztem. – Delgado az, aki még most is háborogna Hayden miatt. Téged meg nem kapott meg Anthony, igaz?

Alexander hirtelen szörnyen érdekesnek találta a szemközti falat.

– Nos…

– Komolyan? – hördültem fel, mire elvigyorodott.

– Dehogy. Hayden akkor aktívabban próbált volna megölni.

– Ne játszadozz itt velem! – sóhajtottam fel megkönnyebbülten, mire a szemét forgatta.

– Szar érzés, mi?

– Nagyon utálsz? – húzódtam közelebb hozzá. Próbáltam leplezni, mennyire rosszulesett, ahogy igyekezett távol tartani engem.

– Túl sokat köszönhetek neked ahhoz, hogy valaha is utáljalak.

– Nekem? – nevettem el magam. – Ugyan mit köszönhetsz nekem? Idegbajt?

– Sokkal közelebb kerültem miattad a személyhez, aki lenni akarok. Talán Delgado emlékszik rá, hogy… sosem voltam kifejezetten türelmes vagy kíméletes.

– Ja, elég nehéz összeegyeztetni Delgado képét rólad az enyémmel – bólogattam. – Igazából szét is választottam őket.  Van Alexander meg valami kattant vámpír a múltból.

– Csak azokat tiszteltem, akik erősebbek voltak nálam – mondta elmerengve. – Ha bármiféle gyengeséget kiszagoltam, azonnal támadtam.  Egyedül az foglalkoztatott, kit hogyan tehetek tönkre. Sosem engedhettem meg magamnak a védtelenséget; az átváltozás előtt azonnal a halálomat hozta volna, Anthony pedig hamar megtanította nekem, hogy bármi is történjék, az ő büntetése biztos ezerszer rosszabb lesz. Nem ismertem kegyelmet.

– És téged épp mivel vadított meg Anthony?

– Már halandóként elég gyűlölet tombolt bennem ahhoz, hogy évszázadokon át hajtson. Nem kellett olyan módszerekhez folyamodnia, mint Haydennel és a gyerekeivel vagy Hayley barátnőivel tette.

– És mi hozta a változást? Mert mikor mi először találkoztunk, már… lehiggadtál valamennyire. Az akkori emlékeim elég homályosak, de nem rémlik, csak azért belém rúgtál volna, mert védtelen halandó voltam.

– Talán az az éjszaka, amikor Delgado bejelentette, hogy megölte Anthonyt. – Nedves, sötétbarna hajába túrt, én pedig úgy követtem minden mozdulatát, mintha ilyen csodát se láttam volna még. – Anthony volt a legerősebb vámpír, akivel valaha is találkoztam. Mindig is olyan akartam lenni, mint ő. Csak még több. Mert nincs is testhezállóbb feladat számomra, mint túlszárnyalni Anthony Millert, mi?

Megvető kis fintorral reagálta le a régi vágyait.

– Akár meg is történhetne – vetettem fel.

– Talán – hagyta rám –, de nem fog. A világnak épp elég volt egy Anthony Miller. Rájöttem, hogy ugyanazokat a hibákat követem el, mint ő. Ugyanúgy a vesztembe rohanok teljesen értelmetlenül. Akkor már felfogtam, hogy muszáj lesz megállnom, de fogalmam sem volt, miképp tehetném. Az egész életem egy hatalmas csatatér volt; mindent harccal oldottam meg. Néha, mikor nagyon felbosszantasz, még most is eljárok szétverni néhány seggfejt az ellenséges klánokból.

– Tehát ezért tűnsz el napokra – mormoltam. –  Ez… baromi rossz szokás. Nem szorongatnál inkább egy stresszlabdát vagy ilyesmi?

– Hatásosabb valaki nyakát szorongatni – felelte. – Neked pedig szükséged volt egy biztos pontra az új életedben, nem rendezhettem jelenetet előtted. Próbáltam jó teremtő lenni és uralkodni magamon.

– Bosszantó mértékben belejöttél ebbe a türelmes teremtő szerepbe, viszont azt még mindig nem értem, miért épp rám pazarolsz ennyi energiát. Simán kirúghattál volna, miután Delgado átvette az irányítást felettem. – Elbizonytalanodva fészkelődtem egy kicsit. – Akkor már… szóval… éreztél valamit?

– Hihetetlenül hangzik, tudom, de nem az a Lysander áll közel a szívemhez, amelyik szekrényeket borított rám meg leköpött.

– Jogos. Ennyire jóban voltunk régen?

– Még mindig ilyen kevésre emlékszel?

– Kisegíthetnél, hogy mit kéne felidéznem. – A füléhez hajoltam. – Szexeltünk?

Reflexből pofán vágott. Nem haragudtam meg érte.

– Esküszöm, többet gondolsz a szexre velem, mint én.

– Na, és hogy képzeled? – piszkáltam tovább.

– Nincs más dolgod? Akármi.

– Marha nagy szerencséd van, mert épp semmi dolgom nincs. Én vagyok felül?

– Lysander.

Még egy kicsit közelebb csúsztam hozzá. Egymáshoz ért a vállunk, a combunk. Az arcát is csak centiméterek választották el az enyémtől. Az ajkát bámultam; még sosem kívántam ennyire, ráadásul épp csak egy mozdulatba kerülne, hogy újra megkapjam. A tenyerem már Alexander térdére siklott, amitől ő összerezzent. Megfogta a csuklómat, és visszatolta a kezemet az ölembe.

–Kifelé.

– Egy idióta vagyok, sajnálom… – kezdtem bele a mentegetőzésbe, ám egyetlen pillantásával elhallgattatott.

– Semmi baj. – Fájt látni a szomorúságot a szemében, még ha csak egy villanás erejéig is. Utána megjelent a szokásos vigyora, és rám kacsintott. – Hozzászoktam már az idiótákhoz.

[augusztus 3.]

A nevem Lysander Deakin és mától fogva nem vagyok Alexander Rhode férje. Erre a napra vártam, mióta visszarángatott Berlinbe, de rohadtul nem így képzeltem el. Jó ötlet mindent magam mögött hagyni?

Egyszerre indultunk Haydennel; ő Párizsba, én pedig csak egyenesen előre, célok nélkül. André addig nyaggatott, míg bele nem egyeztem, hogy továbbra is dolgozom majd neki. Arra is megpróbált rávenni, hogy maradjak Berlinben, de ezen még elgondolkodni sem voltam hajlandó. Minél távolabb kerülök Alexandertől, annál jobb. Így is tartottam tőle, hogy elgyengülök, és túl hamar keresem újra a társaságát.

Kértem, hogy hagyja meg közöttünk a köteléket. Nem tetszett neki az ötlet, szerinte a saját életemet nehezítem vele, ennek ellenére ragaszkodtam hozzá. Szükségem volt rá, hogy velem legyen még egy kicsit.

Közeledett már a hajnal, mire kiértem a városból. Felhívtam Heidit, hogy befogadna-e nappalra, vagy inkább keressek valami vámpírokat is fogadó hotelt. A hangjából ítélve őszintén meglepte, hogy idáig jutottunk Alexanderrel. Felajánlotta, hogy addig maradhatok nála, ameddig csak el tudjuk viselni egymást komolyabb anyagi károk nélkül.

Egy kicsit felvidított a társasága. Mesélt az utazásairól az új pasijával, legutóbb épp Párizsban jártak. Ahogy erről kezdett magyarázni, már elillant a jókedvem.

– Nem fogod kitalálni, kit láttunk! – vigyorgott rám.

– Na?

– A kedvenceteket, Beauchene-t. Valaki alaposan elbánt vele, alig ismertem rá.

Néhány másodpercre teljesen lebénított a döbbenet.

– Ez… mikor volt?

– Három napja. Nem figyelsz?

– Biztos, hogy Beauchene-t láttad?

– Ennyire azért ne nézz már hülyének, drágám! Ha másról nem is, a kellemes hangjáról fel lehet őt ismerni. Azt pletykálják, hogy Alexander megszorongatta, de mostanság el sem hagyta a várost. Mikor csinálta volna? – Ingerülten felmordult. – Téged nem bosszantanak az ilyen baromságok?

– Én megmondtam! – csattantam fel. Heidi értetlenül pislogott rám. – A rohadt életbe, miért nem lehetett hallgatni rám? Mi van, ha az a nyomorult most szervezkedni kezd Alexander ellen? Ha valami történik vele…

– Hé, ne húzd fel magad! – tette a kezét a karomra. – Alexander és Beauchene már évtizedek óta marják egymást, nem lesz ebből semmi komoly.

– Miért vagy ebben olyan biztos?

– Talán már neked is feltűnt, hogy Beauchene egy kibaszott gyáva alak. Nem merne nyíltan szembefordulni Alexanderrel, még úgy sem, hogy rangban és korban nagy különbség van köztük.

– Nem kell, hogy nyíltan tegye.

– Ha ennyire aggódsz, talán az a legnagyobb segítség, ha vigyázol magadra.

– Magamra? – motyogtam felvont szemöldökkel.

– Alexandert nagyon meg tudja bolondítani, ha te veszélybe kerülsz. A világ végére is elmenne érted. Ameddig biztonságban vagy, addig jó eséllyel ő is.

Mint kiderült, Beauchene is valahogy így gondolkodhatott. A saját életemet rohadtul nem féltettem, viszont ha úgy óvhatom Alexandert, hogy elkerülöm a balhékat, akkor igenis meg kell erőltetnem magam.

[augusztus 13.]

Hiába hagyok magamnak épp csak annyi szabadidőt, hogy ne essek össze a kimerültségtől, egyfolytában Alexanderre gondolok. Boldogulok nélküle is, ahogyan azt ő elvárja, de mellette akarok lenni és egyre inkább nehezemre esik elfojtani az érzést. Valahányszor kiülök az új lakásom elé, azon kapom magam, hogy arrafelé bámulok, amerre épp Alexander lehet valahol a távolban, túlságosan is messze tőlem.

A hibáim végtelennek tűnő listája egy újabb idióta ötlettel gyarapodott.  Minden tiltakozásom ellenére André adott nekem egy szabadnapot, én pedig annak érdekében, hogy ne otthon ülve sajnáljam magam, elmentem egy kicsit kitombolni magam. Összeakadtam egy sráccal, akinek a nevét már a bemutatkozáskor elfelejtettem, beszélgettünk valamennyit, aztán egy gyenge pillanatomban felvetettem, hogy hazajöhetne velem. Beleegyezett, dugtunk, és utáltam. Már menet közben sejtettem, hogy bánni fogom az egészet, ez pedig hamar beigazolódott. Elhajtottam a srácot, majd órákon át csak járkáltam fel-alá a szobában. Dühös voltam rá, holott semmi rosszat nem tett.

Csak akkor álltam le a meneteléssel, amikor üzenetet kaptam Alexandertől.

„Jól vagy?”

Legszívesebben azt válaszoltam volna, hogy most már jobban, de épp elég baromságot csináltam ma már, így inkább visszafogtam magam.

„aha, csak ritka nagy hülyeséget műveltem”

Szinte azonnal jött a válasz.

„Döbbenet!”

Bekaphatod, Alexander. Mielőtt azonban kifejthettem volna neki, hogy pontosan mit is tegyen a véleményével, újabb üzenet jött tőle.

„Magadra haragítottál valakit, akit nem kellett volna?”

„az a te specialitásod”

„Az lehet, de én legalább nem tartom oda a fejem az ellenfélnek, hogy leüssön.”

„oké, ezt a beszélgetést szerintem itt és most fejezzük be”

„Pihenj egy kicsit.”

Ledőltem az ágyamra, lehunytam a szemem, és tudtam, hogy Berlinben Alexander épp ugyanezt tette. A kötelékünkön keresztül olyan közel érezhettem magam hozzá, mintha itt feküdne mellettem. Megnyugtatott a jelenléte, hosszú ideje először sikerült lazítanom.

[november 23.]

Végre minden úgy alakul, ahogy megálmodtam. Alexander biztosan elégedett lenne, ha látna. Hónapok óta nem beszéltünk, de nem bánom. Valószínűleg neki is könnyebb így. Vajon talált már magának valakit? Ki lenne egyáltalán elég jó neki?

Valahányszor André meghívott valamelyik összejövetelére, visszautasítottam. Huszonhetedszerre viszont már nem hagyta magát, addig üvöltözött velem a telefonon, míg végül megadtam magam. Egy éjszakába remélhetőleg nem halok bele. Megbeszéltem Heidival, hogy együtt megyünk, de az utolsó pillanatban valami hülye indokkal kihátrált. Kevés lelkesedéssel indultam el Berlinbe teljesen egyedül.

Ahogy megérkeztem André villájához, azonnal észrevettem az oldalt parkoló nyolcas modellt. Tehát Alexandert is meghívták. Talán még nem késő eltűnni innen…

– Lysander! Már épp hívni akartalak, hogy merre jársz.

Elfojtottam a kikívánkozó káromkodást, és mosolyt erőltettem az arcomra. Gero vállon veregetett, és már terelt is a bejárat felé.

Szerencsére sehol sem láttam Alexandert. Elég nagy volt a tömeg ahhoz, hogy akár sikerüljön elkerülnünk egymást. Gyorsan csatlakoztam André közeli barátaihoz, és próbáltam láthatatlanná válni. Meg sem szólaltam, csak néha nevettem a béna vicceiken, és az órát bámultam a falon. Éjfélig terveztem maradni. Az idő vánszorgott, a türelmem viszont villámgyorsan fogyott.

– Milyen csendes vagy ma, Lysander – jegyezte meg az egyik pasas, akinek André már háromszor bemutatott, mégsem emlékeztem a nevére.

– Szerintem csak a megfelelő társaság kell neki – mondta a házigazda, majd elordította magát: – Alexander, gyere már!

– Ezt most muszáj volt? – mordultam rá. – Te fasz.

– Mer’? Nem vagytok már jóban?

–De, minden rendben, csak…

– Csak mi? Akkor ne picsogj itt nekem!

Alexander velem ellentétben nem rendezett jelenetet. Kedvesen rám mosolygott, majd bekapcsolódott a beszélgetésbe. Én továbbra is csak némán álltam, mindössze annyi különbséggel, hogy most már őt bámultam. Ugyanolyan hatással volt rám, mint ezelőtt, sőt talán most még inkább vonzotta a tekintetem. A fenébe is, ha most megfutamodom, már nincs visszaút…

– Nincs kedved sétálni egyet? – bukott ki belőlem a kérdés a létező legesetlenebb módon.

– De, mehetünk – felelte Alexander vigyorogva.

Követett engem a kertbe. Kicsit bizonytalanul járt, így a biztonság kedvéért átkaroltam a derekát, nehogy pofára essen. Neki sem volt ellenére a közeledésem, úgy simult hozzám, mintha el sem váltunk volna.

– Csodálom, hogy nem szedted még fel Christ – csipkelődtem.

– Minek? – motyogta. Részegebb volt, mint amilyennek első látásra ítéltem. – Jó nekem egyedül. Anthony is mondta…

– Ha elkezdesz nekem valami faszságot idézni Anthonytól, esküszöm, orrba verlek!

– Amúgy hová viszel? Mindjárt átérünk a szomszédhoz.

– Én csak… szóval… – Kezdtem zavarba jönni. – Örülök, hogy találkoztunk.

– Én is. Most már elengedsz?

– Hiányoztál – böktem ki.

– Csináljuk! – vágta rá, mire értetlenül ráncoltam a homlokomat.

– Mi van?

– Rá akarsz venni valamire. Kezdjünk bele, mielőtt még teljesen kijózanodom, mert akkor itt hagylak a fenébe. – Megtántorodott, és nekitámaszkodott a kocsijának. – Most még… most bármit megteszek neked.

– Bármit? – visszhangoztam, és lassan végigsimítottam az arcán. Alexander bólintott. – Akkor azt szeretném, ha nem lennél ilyen kegyetlen saját magaddal. Megérdemled a boldogságot.

Keserűen felnevetett. Ahogy ő odafigyelt rám, úgy tettem én is. Így tudtam arról is, hogy bár folyton ígérgette, továbbra sem állt le a feszültséget levezető harcokkal és a riválisok fenyegetésével. Hagyta, hogy megsebezzék, a fájdalom pedig sokszor napokon át tartott.

– Most szórakozol velem, Lysander?

– Nem. – Odahajoltam hozzá, hogy megcsókoljam. Egy ideig mozdulatlanul tűrte, utána engedett nekem. Az italának édes íze szétáradt a számban. – Minden egyes nap gondoltam rád. Rohadtul nem számított, kivel voltam, senki sem helyettesíthet téged.

– Elég gyenge szöveg, de most az egyszer elfogadom. – Alexander egyáltalán nem vett komolyan. Még csak hibáztatni sem tudtam érte. – Lelépjünk?

– Én vezetek – halásztam ki a slusszkulcsot a zsebéből.

Régebben gyakran versenyeztünk hazáig Alexanderrel. Azt hiszem, most új rekordot állítottam fel. Már ki is pattantam a kocsiból, mire Alexander egyáltalán felfogta, hogy megérkeztünk. Kinyitottam neki az ajtót, és azonnal lecsaptam rá, ahogy szerencsétlenkedve kiszállt. Nevetve kapaszkodott belém, egy kis ügyetlenkedés után kizárta az ajtót, és köszönt Andrew-nak, aki meg sem próbálta elrejteni, hogy egyáltalán nem örült a viszontlátásnak.

Alexander a szobájába terelt, menet közben ledobta a kabátját, és már rólam kezdte el lerángatni a ruhát, amikor a kellemetlen érzés, amely ellen mindvégig küzdöttem, teljesen eluralkodott rajtam. Bármennyire is akarom őt, ezt itt és most abba kell hagynom. Még mindig Alexander volt az egyetlen férfi, akit gyönyörűnek tartottam, és ahogy az ágy szélén ülve, vágyakozva nézett fel rám, újra meg kellett csókolnom, de ennél tovább nem mehettem. Túlságosan részeg volt.

– Alexander, várj! – suttogtam, ahogy a keze az ingem alá siklott.

– Mire? Nem akarod?

– Nem akarom.

Alexander értetlenkedve összevonta a szemöldökét. A kezét visszaejtette az ölébe. Hajlamos voltam megfeledkezni róla, hogy mennyire rosszul viseli a visszautasítást. Magamban imádkoztam, hogy ne találjon ki túl nagy hülyeséget haragjában. Végül szó nélkül felpattant, bevágtatott a fürdőszobába, és bebaszta maga után az ajtót. Pár perc múlva vízcsobogást hallottam; legalább megnyugodhattam, hogy rongálás helyett a zuhanyzás mellett döntött.

Több mint egy óra múlva került elő, mogorván végigmért, aztán lehuppant az ágyra, és az oldalára fordult, háttal nekem.

– Ideje eltűnnöm innen, igaz? – kérdeztem, amire egy apró vállvonással válaszolt.

– Maradhatsz, ha szeretnél.

Közelebb húzódtam hozzá, és ledőltem én is. Óvatosan az oldalára csúsztattam a tenyeremet, abban reménykedve, hogy esetleg átölelhetem. Alexander ingerülten felmordult, megfogta a kezemet, és magára rántott. Vigyorogva nyomtam egy csókot a tarkójára.

– Nagyon haragszol?

– Igen – motyogta, bár egyáltalán nem hangzott már dühösnek.

– Azért megbocsátasz majd?

– Biztosan. Ez az én bajom.

Velem ellentétben hamar elaludt. A hátának támasztottam a homlokomat, belélegeztem a bőrének illatát, és azon tűnődtem, hogyan bírtam ki egyáltalán ennyi ideig nélküle.

[november 24.]

Fogalmam sincs, ezek után képes leszek-e visszatérni Potsdamba. Az új életem valahogy most rohadtul nem vonzó.

Alexander hosszas fészkelődésére ébredtem. Hagytam, hogy kiszabadítsa magát a karjaim közül, és azon agyaltam, mégis mit mondhatnék. Az éjszaka során emlegetett valami olyasmit, hogy amint kijózanodik, elküld a francba, és ez a pillanat vészesen közeledett. Az arckifejezéséből ítélve ő is épp az illuminált állapotban hozott döntéseit bírálta.

– Nem gondoltam, hogy tényleg maradsz – törte meg a csendet.

– Vigyáznom kellett rád – feleltem könnyednek szánt hangon. – Tartottam tőle, hogy megint világgá mész.

– Igen, emlékszem, hogy felbosszantottál valamivel – mormolta a szemét dörzsölve. – A rajtunk lévő ruha mennyiségéből ítélve valószínűleg nem azt kaptam, amire számítottam. Bocs, ha rád másztam. Valamit félreérthettem.

– Nem értettél félre semmit.

– Akkor?

– Azok után, ami velem és Rhydiannel történt, én… szóval… – Még mindig nehezemre esett összeszedetten beszélni erről. Talán sosem fog változni. – Hallanom kell, hogy a partnerem is ugyanúgy akar engem, mint én őt. Félek… nagyon félek, hogy valami rosszat teszek, és te nem voltál teljesen józan, és… soha nem bocsátanám meg magamnak, ha bármire is rákényszerítenélek.

– Most már józan vagyok, úgyhogy hihetsz nekem. Semmire sem tudnál rákényszeríteni, amit én nem akarok, de ha attól biztonságban érzed magad, akkor akár ezerszer is elmondom, mennyire kívánlak.

– Még most is?

– Még most is.

– Miért is lep ez meg? – sóhajtottam fel. – Te meg a borzalmas ízlésed…

– Persze azt is megértem, ha nem kellek én meg a borzalmas ízlésem – visszakozott, kiérdemelve egy felháborodott pillantást.

– Végighallgattam, ahogy álmodban két nyelven is engem szidsz, és azt is eltűrtem, hogy hatszázszor belekönyökölj a gyomromba. Ha ez nem az elkötelezettségem jele, akkor fogalmam sincs, mi lehetne az.

Alexander vigyorogva felült.

– Még nem győztél meg teljesen.

Odahajoltam hozzá, megcsókoltam, mire csak hümmögött.

– Kevés? – érdeklődtem, Alexander pedig lebiggyesztett ajakkal bólintott. – Ha itt helyben megduglak, hiszel nekem?

– Ez már jobban hangzik.

– Gondoltam.

– Ugyan, Lysander, szerintem elég türelmes voltam.

– Tagadhatatlan – kapott egy puszit a homlokára –, úgyhogy ideje kideríteni, hogy mit is szeretsz…

[december 12.]

Szinte már boldog vagyok. Minden tökéletes lenne, ha Alexander végre felhagyna a rivális vámpírokkal folytatott harccal. Semmibe veszi az ellenfeleit, de még a saját sérüléseit is. Hayley és Anthony vesztét is ez az átkozott önhittség okozta, nem akarom, hogy így járjon. Senki sem legyőzhetetlen.

Az utóbbi időben Rhydian helyett Alexander vált a rémálmaim főszereplőjévé. A jelenet nagyjából ugyanaz maradt; alattam feküdt, a testét vér borította, arca eltorzult a fájdalomtól és halkan kérlelt, hogy eresszem el. Küzdöttem minden mozdulat ellen, de nem voltam ura a testemnek. Az első pár alkalommal Alexandert is felébresztettem a kínlódásommal, mostanra viszont már megtanultam annyira elrejteni az érzéseimet, hogy legalább őt ne zavarja. Ahogy felriadtam, a számra szorítottam a kezem, igyekeztem elfojtani a zihálásomat és figyelmen kívül hagyni az egyre erősödő hányingert. Falat emeltem a kötelékünkben, nem engedtem, hogy a bennem tomboló vihar rá is hatással legyen.

Meg kellett bizonyosodnom róla, hogy Alexanderrel minden rendben, hiába tudtam, hogy az egész csak egy nyomorult álom volt. Óvatosan, a lehető legkevesebb zajt csapva átfordultam a másik oldalamra, hogy láthassam őt. A hasán feküdt, arccal felém. A takaró csak deréktól lefelé fedte, a hátán pedig a régi sebhelyeken kívül semmit sem fedeztem fel. Sehol egy vérfolt vagy harapásnyom. Megkönnyebbülten felsóhajtottam, és kisimítottam egy hajtincset a szeméből. Annyira békésnek tűnt; vacilláltam, hogy hozzábújjak még egy kicsit vagy inkább lerúgjam az ágyról. Mivel már közelgett a napnyugta, az utóbbi mellett döntöttem. Mielőtt azonban támadásba lendülhettem volna, Alexander elkapta a lábamat.

– Eszedbe ne jusson – figyelmeztetett rekedtes hangon.

– Ezzel már elkéstél.

– Mit szólnál ahhoz, ha valami… kellemesebb módon ébresztenél fel?

– Arról megfeledkeztél, hogy nem igazán vagyok az a kellemes típus.

– Kis igyekezettel lehetnél.

– Átgondolom.

Alexander telefonja csörögni kezdett, a kijelzőn megjelenő névtől pedig görcsbe rándult a gyomrom. André. A harcok nagy része az ő idiótasága miatt tartott még mindig. Nem is kellett hallgatóznom, szóról szóra ismertem a szöveget.

Figyeltem, ahogy Alexander felkelt, és öltözködni kezdett.

– Sajnálom, Lysander – mondta, és már a fegyvereit vette magához. – Sietek vissza, rendben?

– Nehogy azt hidd, hogy itt fogok várni rád! – morogtam.

– Kérlek, maradj! – jött az automatikus, szinte már érzelemmentes válasz. – Megbeszéljük ezt, ha visszaértem.

– Ezen nincs mit megbeszélni. Azt ígérted, hogy kiszállsz, mégis azonnal pattansz, mikor André megkörnyékez.

– Kiszállok – vágta rá –, de ez nem megy egyik pillanatról a másikra. Bizonyos dolgokat muszáj lezárni, mielőtt továbbléphetnénk.

– Hogyne. Egyébként mennyi is van ezekből a bizonyos dolgokból? – Tekintetemmel már keresgéltem, hogy mit baszhatnék a fejéhez. – Miért akarod végignézetni velem, ahogy megöleted magad?

– Lysander, én nem…

– De igen, úgyhogy pofa be! Szerinted ki a faszom lenne képes nyugodtan ülni és várakozni a helyemben? Napokra eltűnsz! Mi van, ha egyszer elcseszel valamit? Nem veszíthetlek el téged is, te hülye fasz!

Alexander lehajolt hozzám, és megcsókolt.

– Megértem, hogy haragszol és utálod az egészet, de meg kell ígérned nekem valamit.

– Mit? – kérdeztem gyanakodva.

– Ha esetleg történne velem valami…

– Ezt most azonnal fejezd be! Épp ezt kéne elkerülni, a fenébe is!

– Lysander, fontos, hogy figyelj rám! Ha történne velem valami, keresd meg Haydent és maradj vele!

– Haydent? – pislogtam nagyokat. – Elhajtana a francba.

– Biztosan nem lenne kellemes társaság, de segítene neked, és ha kell, meg is tud védeni. Megígéred, Lysander?

– Ígérem – válaszoltam kelletlenül.

– Jól van. Szeretlek.

Túlságosan dühös voltam ahhoz, hogy bármit is feleljek erre. Később, mikor egyedül maradtam, már megbántam.

2014

[január 19.]

Néha szinte már elhiszem, hogy még nekem is sikerül relatíve normális életet élnem. Aztán persze alaposan pofán basz a valóság.

Lukas meghalt. Déltájt kizárta a bejárati ajtót, és egyszerűen kisétált a napsütötte udvarra. Andrew engem hívott, mert Alexander valahol a városon kívül tartózkodott, és olyankor őt nem lehet elérni. Indultam, amilyen hamar csak tudtam, bár már semmit sem tehettem a fiúért. Azzal viszont mindannyian jobban járunk, ha a hírt én közlöm Alexanderrel. Valamilyen rejtélyes oknál fogva nagyon kedvelte Lukast, pofátlan módon kivételezett vele. Andrew-t ezzel ellentétben többnyire szimplán levegőnek nézte, aki ezért ha csak tehette, hozzám fordult a hülyeségeivel.

– Nem értem, miért tette – mondta Andrew. – Már majdnem tíz éve ismerem… ismertem. Annyira szeretett itt lenni!

– Járt itt a közelmúltban Hayden? – érdeklődtem.

– Nem. Csak Gero meg Heidi. Olyan jó, hogy visszajöttél!

Elkapta mindkét karomat, és olyan erővel szorított, hogy felszisszentem a fájdalomtól. Tágra nyílt szemmel, érthetetlen rajongással bámult rám.

– Most már elengedhetsz.

Az ujjainak nyoma hosszú ideig a bőrömön maradt. Írtam Heidinak, hogy ma éjjel nem viszem el táncolni. Ezután már csak várnom kellett Alexanderre.

Néhány perccel éjfél után érkezett meg, és nagyon jókedvűnek tűnt. Amikor meglátott, felragyogott az arca, és rám vetette magát. Hanyatt borultam a kanapén, ő rajtam feküdt, és már a nyakamat csókolta.

– Azt hittem, csak holnap jössz…

– Várj, Alexander, el kell mondanom valamit.

– Nagyon fontos?

– Igen – toltam le magamról.

A támlára hajtotta a fejét, és csendesen figyelt. Nagyot nyeltem; egyszerűen nem bírtam rávenni magamat, hogy kimondjam. Alexander kezdett elkomorodni; máris hiányzott a mosolya.

– Mi a baj, Lysander?

– Lukas – nyögtem ki nehézkesen. – Szóval… Lukas meghalt.

Megosztottam vele mindent, amit csak megtudtam. Végighallgatott, majd percekig egy szót sem szólt. Teljesen bezárkózott. A karjára tettem a kezem, de azonnal lerázta. Kezdett eluralkodni rajtam a régről ismerős kétségbeesett vágy, hogy valamit tegyek érte. Gyűlöltem ezt a bizonytalanságot. Mire készül? Felpattan, és újból hetekre eltűnik? Mindenkit elűz a közeléből és a munkájába temetkezik? Megkeresi valamelyik ellenségét és szándékosan feldaraboltatja magát?

– Biztos nagyon sok dolgod van – szólalt meg végül. – Most már mehetsz.

– Inkább maradnék – feleltem. – A munka megvár.

– Ahogy gondolod. A holmid még mindig a szobádban van. Semmihez sem nyúltunk hozzá, ha mégis szükséged lenne valamire, akkor Andrew biztosan szívesen segít neked.

Meglepetten pislogtam. Mióta visszajártam Alexanderhez, egyszer sem aludtam a saját szobámban, szinte meg is feledkeztem a létezéséről. Egy ilyen hír után még itthon sem szívesen hagytam egyedül.

– Én most… lemegyek a garázsba – kelt fel mellőlem.

Bólintottam. Ez volt a legbiztonságosabb választás. Ahogy oldalra fordultam, észrevettem, hogy Andrew még mindig a közelben van, és továbbra is engem néz. Kirázott tőle a hideg.

– Igen? – szóltam oda neki.

Csak meredt rám, mintha meg sem hallotta volna. Lukasra való tekintettel nem vágtam hozzá a legközelebbi mozdítható bútordarabot.

[február 20.]

A hét fénypontja, mikor végre eljutok Berlinbe Alexanderhez. Igyekszem uralkodni magamon, hogy ne keressem minden adandó alkalommal a társaságát. Akkora hatalmam van felette, amilyet sosem akartam, és rettentő nehéz ellenállni neki. Azt tehetnék vele, amihez csak kedvem van, mindössze kérnem kellene.

Alexander olyan lelkesedéssel beszélt a legújabb terveiről és a tizennégyes modellel kapcsolatos előkészületekről, hogy még az sem zavart, hogy a felét sem értettem annak, amiről magyarázott. Hiába írt körül mindent kimerítő részletességgel, mutogatott bizonyos részeire a rajzainak, már a legelején elvesztem. Igazából mindössze annyi érdekelt, hogy újra boldognak és izgatottnak láthattam őt. Végre úgy tűnt, tényleg kezdett kimaradni a balhékból, azzal foglalkozott, amit szeret, és már én sem aggódtam úgy, mint régebben, valahányszor magára hagytam.

– Ébren vagy még, Lysander? – kérdezte. – Ne haragudj, egy kicsit túlzásba estem.

Tény, hogy nem számítottam három órás előadásra, mikor megkérdeztem, min gondolkodik, de bármeddig képes lettem volna hallgatni őt.

– Zseniális vagy, említettem már?

– Néhányszor – vont vállat egy könnyednek szánt mozdulattal. Teljesen azért nem tudta elrejteni, mennyire jólesnek neki a szavaim. – Várj, eszembe jutott még valami!

Újra felmutatta az egyik papírját, és még legalább negyven percig be nem állt a szája. Amikor a mondandója végére ért, csillogó szemmel várta a reakciómat.

– Na, hogy tetszik?

– Alig várom, hogy röpke tíz év múlva megengedd, hogy egyáltalán hozzáérjek.

– Túlzás. Legfeljebb öt év. – Összegyűjtötte a lapokat, sorba rendezte, és a dohányzóasztalra tette. – Mi olyan vicces?

Eddig fel sem tűnt, hogy mosolygok. Sosem hittem volna, hogy egy nap majd azt gondolom, megérte tovább küzdeni Delgado után. Nem érdemeltem meg Alexandert, de lemondani sem bírtam róla; az utóbbi időben igyekeztem kompenzálni a múltbéli nehézségeket, minden alkalmat megragadtam, hogy a kedvében járjak, felvidítsam egy-egy szar nap után. A lelkesedése pedig ragadós volt.

– A hülye fejed. Az a vicces – feleltem végül, Alexander pedig válaszképp a szemét forgatta.

Még mindig gyakran megijesztett a változás, amely szép lassan bekövetkezett közöttünk. Nehéz volt megbirkóznom a ténnyel, hogy szeretem őt, és a félelem, hogy valamiképp bántom, egyre csak erősödött. Alexandernek túl sokat jelentett a véleményem, túlságosan megbízott bennem és túl sokat remélt tőlem.

– Mi bajod van folyton a fejemmel? – érdeklődött ártatlanul.

– Ó, nem is tudom! – tártam szét a karom színlelt ingerültséggel. – Leginkább az, hogy túl sok figyelmet kap. Mikor végre odajön hozzám egy jó nő, azt kell hallgatnom, hogy milyen szép szemed van és vajon egyedülálló vagy-e.

– Legalább valakinek tetszik szemem – vigyorgott Alexander. – Azért remélem, egy nap megbékélsz vele.

– Én is úgy gondolom, hogy szép – vallottam be kelletlenül. – Tisztában vagyok vele, hogy hülyeség, de… előfordult már párszor, hogy… szóval irigyeltelek.

Legszívesebben pofán vertem volna magam ezért a megszólalásért. Alexander meglepett ábrázattal fordult újra felém.

– Engem? – kérdezte olyan hangon, mintha ez abszolúte elképzelhetetlen lenne.

– Igen, téged. Igazából csak… gyűlölöm ezt – mutattam saját magamra. – Ez a test egy átok, amitől nem szabadulhatok. Undorodom tőle. Néha még most is félek, hogy megint elveszítem felette az irányítást. Utálom a… szükségleteimet. Nem vámpírnak születtem, és hiába próbálkozom egyfolytában, képtelen vagyok megszokni…

Alexander az ajkába harapott, és lehajtotta a fejét. Sikeresen elrontottam a hangulatot. Ahogy belekezdtem az önmarcangolásba, már alig bírtam abbahagyni.

– Sajnálom, Lysander. Szörnyen önző dolog volt engedni Delgadónak, és átváltoztatni téged. Megmenteni akartalak, nem tönkretenni.

– És pontosan ezt is tetted. Megmentettél – hangsúlyoztam.

– Ha lett volna más megoldás… – suttogta rekedtesen. Megköszörülte a torkát. – A francba is…

Közelebb húzódtam hozzá, hogy átkarolhassam a vállát. Szabad kezemmel az álla alá nyúltam, és gyengéden felemeltem a fejét. Elárasztott a szomorúsága és a bűntudata a kötelékünkön keresztül, szinte fojtogatott. Homlokon csókoltam, és még szorosabban öleltem.

– Szeretlek – súgtam a hajába. Eddig még egyszer sem mondtam ki, szimplán azért, mert nem mertem. Még most is borzasztó sebezhetőnek éreztem magam tőle. – Végre tartozom valahová. Ez az, amire egész életemben vágytam.

Adtam egy kis időt Alexandernek, hogy feldolgozza a hallottakat. Amikor azonban már hosszú percek óta egy szót sem szólt, kezdtem zavarba jönni.

– Ennyire elvarázsoltalak? – simogattam meg az oldalát. Lassan bólintott, és továbbra sem nézett rám. – Akkor jobb, ha nem hagylak magadra. Ki tudja, miféle bajba keverednél nélkülem…

Halkan felnevetett; a hangja szokatlanul gyenge volt.

[március 11.]

Alexanderrel és Haydennel egy fedél alatt élni szürreális élmény. Külön-külön is nehéz befogadni azt az irdatlan mennyiségű különcséget és faszságot, amit Anthony beléjük nevelt, de együtt aztán igazán próbára teszik a türelmemet. Még Delgado emlékei sem készítettek fel igazán erre; ő inkább szerencsés kívülálló volt és nem kellett hosszútávon elviselnie ezt a kettőt egyszerre.

Egyedül ébredtem. Korábban ez egyáltalán nem zavart, viszont mióta Hayden visszatért Berlinbe, rossz előjelnek számított. Az utazgatások Andréval kimerítettek; csak valamivel éjfél után másztam ki az ágyból, azaz Alexanderéknek bőven akadt idejük valami vérbeli Miller-féle hülyeséget kitervelni. Szinte félve nyitottam ki a hálószobánk ajtaját, és ahogy megéreztem a vérszagot, haragosan felmordultam. Az első személy, akit megpillantottam, Andrew volt; az emeletre vezető lépcsősor alján ült és ártatlanul pislogott rám. Utána előkerült Alexander is, aki a garázshoz vezető folyosó felől futott be, az arcát és a ruháját vér borította. Úgy tűnt, nincs komoly baja, tehát nyugodt lélekkel lebaszhatom.

– Tudom, mit akarsz mondani – előzött meg. – Kérlek, ne.

– Úgy nézek én ki, mint akit érdekel, hogy mit kérsz?

– Végre rátaláltam Davidre – folytatta. – Az volt a terv, hogy idehozom és kikérdezem…

– És mi történt? – fontam össze a karomat a mellkasom előtt.

– Hayden.

– Minden világos.

– Kihallok ebből egy kis rosszindulatot. – Hayden hangja sokkal közelebbről jött, mint ahogy az nekem kényelmes lett volna.  Inkább rá sem néztem. – Hidd el, Alexander, nem sokat veszítettél. David egy jelentéktelen báb volt.

– Most már mindegy – morogta Alexander. – Igazán várhattál volna egy kicsit, mielőtt széttéped.

– Nem állt szándékomban bántani – védekezett Hayden –, de belerohant a kezembe.

– Pont, mint az orrom, igaz?

– Utána visszaigazítottam a helyére. Nem értem a problémát.

– Te vagy a probléma.

– Ne légy ilyen durva velem, még a végén megijesztesz. Lysander, megfognád ezt nekem?

– Hogyne – nyújtottam a kezemet naivan. Összerezzentem, ahogy valami meleg és nedves ért a tenyeremhez. – Mi a…

Egy szív volt az. Minden bizonnyal Davidhez tartozott, mielőtt ostobán „belerohant Hayden kezébe”. Eszembe sem jutott sajnálni a történtek után.

Hayden odalépett Alexanderhez, és a vállára tette a kezét. Minden mozdulatát gyanakodva figyeltem.

– Én egyébként is többet tudok, mint David.

– És többe is kerül nekem kiszedni belőled bármiféle használható információt – sóhajtott fel Alexander.

– Nyilvánvalóan – mosolygott rá Hayden olyan elbűvölően, hogy legszívesebben pofán rúgtam volna. – Nem dolgozom ingyen.

– Főleg, ha rólam van szó, igaz? Hová lett Anthony rengeteg pénze?

– Azt csak Anthony tudja.

– Milyen igaza van – törölgette meg az arcát Alexander. – Én sem bíznám rád.

– Miért nem mész Anthony után és osztod meg ezt vele is?

Egymásra mosolyogtak, a pillantásukból viszont sütött az utálat. Én pedig csak álltam ott szerencsétlenül, a kitépett szívet olyan távol tartva magamtól, amennyire csak lehetséges. Andrew-ra lestem, aki hirtelenjében nagyon érdekesnek találta a gombokat az ingén.

– Remélem, van valami programod ma estére – mondta Alexander.

– Képzeld, van – bólintott Hayden. – Meglátogatom Andrét.

– Meghívott a gyűlésre?

– Nem. Ezzel nincs semmi gond, meghívtam én saját magamat. Élvezet látni a halálfélelmet az arcukon.

– Néha rosszabb vagy, mint Anthony – jegyeztem meg.

– Köszönöm. Igyekszem kitölteni az űrt, amit a hiánya hagyott bennetek.

– Milyen kibaszott kedves tőled.

Ahogy Hayden elindult készülődni, és sikerült leküzdenem azt az átkozott bénultságot, amely sokszor eluralkodik rajtam a közelében, odamentem Alexanderhez.

– Emlékeztetnél rá, hogy mégis mi a fenéért viseljük el őt? – morogtam. – Nem lehetne egyszerűen csak kirúgni?

– Megtehetnénk – felelte Alexander, és kivette a kezemből a szívet –, de akár tetszik, akár nem a vérkötelék által felelősséggel tartozunk egymásért. Hayden nehéz időszakon megy keresztül, és attól függetlenül, hogy sosem kedveltük egymást, ha segíthetek neki, megteszem. Ő is ugyanígy van vele.

– Mitől vagy ebben olyan biztos?

– Bizonyított már. Ennek egyébként is így kellene lennie… sosem értettem a teremtőket, akik egyszerűen csak magukra hagyják az utódaikat, és azokat sem, akiknek a vérkötelék semmit sem jelent. Rég véget ért a háborúskodás kettőnk között. Megtanultunk összedolgozni, ahogy azt Anthony is megálmodta nekünk.

– Én csak… nem akarom, hogy bajod essen miatta.

– Higgy bennem egy kicsit, Lysander! – lökött oldalba. – Tudok vigyázni magamra. Az elmúlt háromszáz évben is sikerült, ezután sem fog változni.

– Ajánlom is.

[június 21.]

Mennyi mindent mesélhetnék most Rhydiannek! Remélem, egy nap tényleg újra láthatom őt. Az sem számít, ha sohasem bocsát meg nekem, csak kapjon ő is egy második esélyt, legyen olyan boldog, mint amilyet valójában megérdemel.  

Rávettem Alexandert egy kis utazgatásra. Két hétre megszöktünk Berlinből; ő megtehette, hogy szó nélkül lelép, én előtte napokig veszekedtem Andréval. Sehol sem maradtunk két-három éjszakánál többet; Alexander megmutatta a kedvenc helyeit, aztán ellátogattunk oda is, amire még kíváncsi voltam, ittunk, nevettünk, táncoltunk, szeretkeztünk minden városban, ahová eljutottunk. A dolgok tökéletesen alakultak, néhányszor viszont még így is eluralkodott rajtam a pánik. Nehezemre esett kontrollálni az érzelmeimet, hiába tudtam, hogy a félelmem alaptalan, mert most már én irányítom a testemet, és nem ártanék azoknak, akik fontosak nekem. A világ olyankor rettentő törékenynek tűnt.

Az utolsó napon volt a mélypont. Másra sem vágytam, csak hogy elrejtőzhessek egy sötét szobába, míg varázslatos módon maguktól megoldódnak a problémáim. Alexanderhez is alig bírtam hozzáérni, távolról figyeltem, ahogy a hotelszobában járkált és pakolt.

– Innod kellene – vetette fel.

– Most jöttünk fel a bárból – emlékeztettem.

– Belőlem – pontosított. – Megint nagyon elhúzod, Lysander.

– Jól vagyok.

– Szeretném, ha ez így is maradna – mondta, és leült az ágy szélére. – Gyere! Csak egy keveset igyál, hogy megnyugtass!

Mivel a tiltakozást ítéltem gyanúsabb viselkedésnek, kelletlenül mellé telepedtem. Egy kis harapást a csuklón még túlélek. Azonban ahogy Alexander keze után nyúltam, megállított. Értetlenül pislogtam, mire ő oldalra hajtotta a fejét, teljesen felfedve, védtelenül hagyva a nyakát. Az ekkor belém hasító rettegést már nem rejtette el fal, amelyet a kötelékünkben emeltem.

– Ezt nem gondolhatod komolyan! – hördültem fel. – A rohadt életbe, Alexander, mi van, ha letépem fejed?

– Az a célod?

– Nyilván nem…

– Akkor nem fogod – felelte higgadtan. – Bízom benned.

Én a legkevésbé sem bíztam magamban. Azok után, amilyen sebeket hagytam rajta eddig, szívem szerint sohasem innék senkiből. Lassan odahajoltam a nyakához, és amint a bőréhez ért az ajkam, minden önuralmam elveszett. Belé mélyesztettem a fogamat, a vérének ízétől teljesen elvesztettem a fejem. A küzdelmet viszont nem adtam fel, mert ez az én testem, és senki más nem irányíthatja. Ha gyengéd akarok lenni Alexanderrel, akkor az leszek. Sikerült ellazítanom az ujjaimat, hogy ne szorongassam olyan görcsösen a vállát, majd megálltam, mielőtt újból haraptam volna. A sebet bámultam, amiből még néhány másodpercig csorgott a vér, majd gyors gyógyulásnak indult.

Alexander felém fordult, és lágyan elmosolyodott. Ennyivel azért nem értem be.

– Minden rendben? – kérdeztem aggodalmasan. – Nagyon fájt? Nem igazán emlékszem…

– Semmi bajom – dőlt a vállamnak. Automatikusan átkaroltam. – Jól csináltad, Lysander. Büszke vagyok rád.

Elszorult a torkom. Talán mégsem vagyok reménytelen, és egy nap majd úgy hiszek magamban, ahogy Alexander teszi.

– Látod, mennyire óvatos is tudsz lenni? – folytatta. Felemelte a kezét, hogy összefűzze az ujjainkat. – Megdolgoztál azért, hogy idáig eljuss. Ne büntesd magad tovább.

Bólintottam. Korábban is csak nehezen tudtam elképzelni a jövőmet nélküle, mostanra viszont már lehetetlennek tűnt. Annyira hálás voltam Alexanderért, hogy még mindig alig bírtam szavakba önteni. Márpedig meg kellett tennem, mert azt akartam, hogy tudja, soha senkit nem szerettem így, és ha őt megkaphatom, az nekem már elég a boldogsághoz.

Elengedtem Alexandert, és lassan lecsúsztam az ágyról, térdre ereszkedve, ő pedig, nem értve a helyzetet és a mentális állapotom miatt aggódva, követte a példámat.

– Lysander, jól vagy?

– Igen. Nem. Azt hiszem. – Összevissza beszéltem. Mély levegőt vettem, és megpróbáltam összeszedni a gondolataimat. – Szóval nem így terveztem… de muszáj most elmondanom, mert képtelen vagyok még heteket vagy hónapokat várni. Szeretlek, Alexander, és mindennél többet jelentene, ha az enyém lennél. Hozzám jönnél újra?

Alexander tágra nyílt szemmel meredt rám. A fene nagy bátorságom is olyan hirtelen elillant, ahogyan jött. Talán túl hamar támadtam le, és ettől elbizonytalanodott. Az is lehet, hogy bár szeret, nincsenek illúziói és úgy véli, nem vagyok hozzá való. A szám belsejét harapdáltam, és próbáltam elrejteni, mennyire féltem a választól. Ahogy teltek a másodpercek, egyre inkább mardosott a kétség. Bassza meg, még a gyűrűt is Berlinben hagytam, ugyan miért döntene úgy, hogy visszafogad egy ilyen idiótát?

– Igen – suttogta, én pedig azonnal magamhoz rántottam, hogy megcsókoljam.

Sokáig így maradtunk; a padlón ülve, egymás karjaiban. Ahogy lassacskán kezdtem felocsúdni a döbbenetből, úgy árasztott el a boldogság. Én vagyok a legszerencsésebb elcseszett vámpír ezen a világon.

– Alig hiszem el – leheltem, mire felnevetett.

– Én is. Már elkezdtem felkészíteni magam arra, hogy kidobsz.

– Tényleg? – húzódtam hátrébb, hogy láthassam. – Ezt meg honnan vetted?

– Az utóbbi néhány napban nagyon feszült voltál, és akárhányszor rákérdeztem, mi a baj, valami kitérő választ adtál és alig bírtál rám nézni. Próbáltam kitalálni, hogy mit tettem, amivel ennyire elrontottam a hangulatot, de semmi rendkívüli nem jutott eszembe, úgyhogy arra jutottam, hogy eleged lett az egészből, csak fogalmad sincs, hogyan mondd meg nekem.

– Ezt alaposan túlgondoltad – simogattam meg az arcát. – Nem vagyok ennyire bonyolult.

– Ezzel azért tudnék vitatkozni.

– Sejtettem. Mi lenne, ha elhalasztanánk egy kicsit a vitát? – hajoltam az ajkához. – Ideje ünnepelni.

[augusztus 13.]

A nevem Lysander Rhode immár tíz napja. Még elég szokatlan, gyakran kell kijavítanom saját magamat, és a folyamat indokolatlanul boldoggá tesz. Ezek már az első lépéseim egy új, jobb életben, ahol egy olyan kitaszított is otthonra találhat, mint én, és nem kell egyedül küzdenem a világ ellen.

– Nyertem! – kiáltottam, ahogy kiszálltam a hetes modellből.

Alexander gúnyosan vigyorgott, ahogy becsukta a kilences ajtaját. Valahányszor veszített a kis versenyünkön hazafelé, valahogy kimagyarázta. Már vártam, hogy ezúttal milyen sztorival próbálkozik. Nem mintha hajlandó lettem volna engedni neki; megegyeztünk, hogy a vesztes jár egy hónapig André gyűléseire, és én ragaszkodtam a nyereményemhez.

– Hagytalak – jegyezte meg, mire szkeptikusan felvontam a szemöldököm. – Néha neked is jár a sikerélmény.

– Persze, mondogasd csak ezt magadnak, ha segít feldolgozni egy ilyen csúnya vereséget.

Odamentem hozzá, hogy megcsókoljam. Éreztem, hogy még mindig mosolyog, és ettől azonnal jobb kedvem lett.

– Menjünk be! – javasolta. – Két hete nem aludtam, alig várom, hogy ledőlhessek.

– Én még maradok egy kicsit – feleltem a járdán közeledő alakra bámulva. – Vetkőzz le, mire beérek.

– Akkor igyekezz, mert nem várok rád sokáig.

Bólintottam. Figyeltem, ahogy Alexander felsétált a lépcsőn, utoljára visszanézett rám, majd becsukta maga után az ajtót. Addigra Hayden is ideért; elég rosszul festett, lassan, bizonytalanul haladt. Odaléptem hozzá, mire meglepetten hunyorgott rám, majd egy másodperccel később minden lelkesedése eltűnt. Hirtelenjében bizonyára megtévesztette a külsőm, ettől pedig engem is elárasztott Rhydian hiánya.

– Jól vagy? – kérdeztem halkan.

– Igen. – Ennek ellenére úgy tűnt, azt se tudná megmondani, melyik országban van. – Egyébként is, mit érdekel az téged?

Nem egyszerű Alexander „felelősséggel tartozunk egymásért” elvét követni, amikor az illető legjobb formájában is egy kiállhatatlan seggfej, most viszont, bódultan és szomorúan, a megtestesült rémálom.

– Egy kicsit aggódtam – erőltettem nyugalmat a hangomra. – Az esküvőn sem voltál ott.

– Esküvőn? – visszhangozta elmerengve. – Tegnap volt?

– Majdnem. Merre jártál?

– Sokfelé. Ennyire hiányoztam?

– Nekem ugyan nem, de Alexander számított rád.

– Micsoda szerencse, hogy te itt vagy neki és ápolgatod a lelkét. – A lekezelő fintort feszes műmosoly váltotta fel. – El is felejtettem gratulálni! Sok sikert a megfékezéséhez! Szükséged lesz rá.

– Ezt meg hogy érted? – vágtam rá, bár sejtettem a választ.

– Alexander még mindig nagyon fiatal és tapasztalatlan. Azt hiszi, csak mert az átlagnál lényegesen erősebb, senki sem tudja megállítani. Képtelen belátni, hogy téved. Nem számít, hány vámpírt győztél le életed során, ha megfosztanak a szabad akaratodtól. Ha sarokba szorítanak, és teljesen értelmetlenül kell meghalnod. – Szaporán pislogott párat, mint aki csak most fogja fel, hová keveredett és mit csinál. – Szép álmokat, Lysander!

– Rohadj meg – morogtam, és követtem őt befelé, mielőtt még az utcán érne minket a hajnal.

A lehető leghalkabban nyitottam be Alexander szobájába, hogy ne ébresszem fel, ha esetleg elaludt volna. A félhomályban felragyogó kék szempárt látva nyugodt lélekkel dobálhattam le a ruháimat olyan lendülettel, ahogy csak jólesett. Én kevésbé voltam kimerült, ráadásul Hayden szavai nyugtalanítottak, így nem sok alvásban reménykedhettem.

– Mi a baj? – suttogta, és felkönyökölt.

– Semmi – vontam vállat –, csak a barátod hozta a szokásos formáját. Most már pihenj, Alexander.

Motyogott valamit válaszképp, és visszadőlt a párnájára. Nagyot sóhajtva elhelyezkedtem én is.

Bármit megtettem volna, hogy megvédjem, ha kell, akár önmagától is. Azt akartam, hogy az övé legyen az a jövő, amire annyira vágyik és büszke lehessen arra, akivel mindezt eléri.